Eurovíziós Dalfesztivál

Az idei Eurovíziós Dalfesztivál első számú tanulsága ugyanaz volt, mint az összes eddigié: itt nem a zene számít. Hiába van úgy beharangozva, hogy dalverseny, itt bizony az dönt, melyik ország ápol jó viszonyt a szomszédaival, illetve kinek milyen szövetségesei és tagállamai voltak annak idején. Ismerve kicsinyke országunk történelmét, elkönyvelhetjük, hogy énekelhet itt akármilyen magyar előadó akármit, sosem lesz esélyünk labdába rúgni. Hiába tartották nagy esélyesnek Wolf Kati dalát, még apró pontokat is alig kaptunk, maximális 12-őt pedig egyedül a nyelvrokonainktól, a finnektől. Ennek ellenére, maga a műsor idén meglehetősen jó volt. A versenyző előadók legtöbbje popszámmal indult, ám kivételek is akadtak, élükön a francia operaénekes, Jim Morrison-imitátor fiúval (Amaury Vassili), akinek az ebben a műsorban való feltűnése azóta is egy rejtély a számomra. Ahogyan, más szemszögből, az újraegyesült Blue együttes indítása is az Egyesült Királyság színeiben. A versenyt végül egy azerbajdzsáni duó (Eldar & Nigar) nyerte meg, akiknek valamiért elég nagy nemzetközi tetszést sikerült kiváltaniuk. Összességében elmondhatjuk, hogy idén is egy rendkívül színes fellépőgárdát láthattunk. Azt nem állítanám, hogy a színvonal egységesen magas volt, hiszen ennyi fellépő között elő-elő fordul bizony egy-két durvább túlkapás, illetve jellegtelen produkció is, ám emellett nagyon ígéretes előadók is feltűntek. Következzék most egy kis lista azokról, akikre, szerény véleményem szerint, érdemes lesz a jövőben is odafigyelni.

Dánia: A Friend in London - New Tomorrow

A dánok indie pop-rock bandája üde színfolt volt az utóbbi időben eléggé az elektronikus pop irányába eltolódott versenyszámok között. Az A Friend in London 2005-ben alakult, s már turnéztak az Egyesült Államokban és Kanadában is, utóbbiban elég nagy népszerűségre is szert tettek. Az Eurovíziós Dalfesztivált az 5. helyen zárták, 134 ponttal.

Írország: Jedward - Lipstick

Idén talán a két gyufahajú ír ikerfiú volt a leginkább megosztó versenyző. John és Edward az ír X-Faktorban tűntek fel, s a produkciójuk legalább olyan extravagáns volt, mintha mi Király L. Norbit indítottuk volna. A rendkívül látványos, szórakoztató, pimasz és merész műsorszámuk, sajnos, csak a 8. helyre volt elég, 119 ponttal.

Németország: Lena - Taken By A Stranger

A németek úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a tavalyi (megérdemelt) győzelmük újrajátszásával, így idén is Lenával indulnak a dalversenyen. A 2010-es Eurovíziós Dalfesztiválon feltűnt fiatal énekesnő idén is kiemelkedő produkcióval érkezett. A Taken By A Stranger messze kimagaslott a sok csiri-csáré popdalocska közül, de talán pont ott volt a hiba, hogy kissé nehezen emészthető volt egy ilyen műsorba. Németországnak nem sikerült megvédeni a győztes címét, ám egyáltalán nincs miért szégyenkeznie, a dalverseny egyik legjobb előadását nyújtották, még ha ezzel idén, sajnos, csak a 10. helyet tudták megszerezni, 107 ponttal.

Grúzia: Eldrine - One More Day

Megszokott, hogy a végére marad a legjobb. Így volt ez az idei Eurovíziós Dalfesztivál esetében is. Miután hallottuk 24 ország versenydalát, jött a grúz rockcsapat, az Eldrine és, ha pontok terén nem is, zeneileg minden bizonnyal, lemosott a színről minden előtte fellépőt. Az együttes épp a most készül első lemeze kiadására, a versenyen is hallott vadonatúj énekesnőjükkel, Sophio Toroshelidze-el. A lendületes produkció a 9. helyet nyerte el, 110 ponttal.

Magyarország: Wolf Kati - What About My Dreams?

Természetesen, nem maradhat ki a sorból a mi Wolf Katink sem, akire méltán lehetünk büszkék, hiába sikerült csupán a 22. helyet megszereznie, mindössze 53 ponttal. Szeretném kiemelném azt a gyönyörű pillanatot az angolra fordított számból, amikor az az egy versszak a mi gyönyörű anyanyelvünkön csendül fel. Kati, a szemünkben te nyerted meg ezt a versenyt!

Mindent összevetve, megérte idén Eurovíziós Dalfesztivált nézni, még ha bizonyára minden magyar egy kis csalódottsággal állt is fel a tévéképernyő elől. Sajnos, nem váltak be a biztató jóslatok, hiába váltott ki már előzetesen nemzetközi tetszést Kati dala, ez a pontszámokban mégsem mutatkozott meg. Erre a helyzetre sajnos tényleg nincs más vigasz, mint az elcsépelt sablon: a részvétel a fontos, nem a győzelem.

Snow Patrol

A Snow Patrol egy 1994-ben, Észak-Írországban alakult post-britpop, alternative rock együttes. Azonban még az első, 1998-as lemezük (Songs for Polar Bears) megjelenése előtt átköltöztek a skót Glasgow-ba, ami azóta is a székhelyük.

A zenekart a University of Dundee diákjaiként alapította Gary Lightbody (ének, gitár), Michael Morrison (dob) és Mark McClelland (basszusgitár), Shrug néven. Adtak pár kisebb koncertet, majd 1995-ben nevet változtattak, Polar Bearsre, mivel kiderült, hogy már létezik egy Shrug nevezetű amerikai banda. Nem sokkal ezután Morrison elhagyta az együttest. 1997-ben jelent meg az első EP-jük, ekkor azonban újabb átnevezésre volt szükség, mivel a Polar Bears is foglaltnak bizonyult. Végül a Snow Patrol szerencsére már elég egyedinek és véglegesnek bizonyult. A dobos problémát pedig Jonny Quinn belépése orvosolta.

Az első két albumuk, az 1998-as Songs for Polar Bears és a 2001-es When It's All Over We Still Have to Clear Up egyaránt kivívta a kritika elismerését, szinte mindenhol pozitívan méltatták őket. Azonban a közönség körében már nem váltottak ki ekkora lelkesedést. Az igazat megvallva, az első két albumuk zenéje még valóban nem kiemelkedő. Egységes, nyugodt harmónia árad belőlük, amit jó hallgatni, háttérzene gyanánt bármikor. Viszont elmaradnak még az igazán nagy pillanatok, amik majd a későbbi munkásságukat fémjelzik. Van azért mit kiemelni ebből a korszakból is, például a One Hundred Things You Should Have Done in Bed c. klipes számukat, ami pont annyira megrendítő, amennyire elsőnek mókásnak tűnhet.

Az együttes helyzete két nem éppen jövedelmező nagylemez után elég kilátástalannak tűnt, a mélypontot akkor érték el, mikor egy alkalommal csupán 18 érdeklődő előtt adtak koncertet. Ám a nehézségek dacára sem oszlottak fel, épp ellenkezőleg, még keményebben dolgoztak. 2002-ben csatlakozott hozzájuk Nathan Connolly gitáros, majd 2003-ban eljött az áttörés. Kiadták a Final Straw c. albumukat, ami stílusban követi az előző kettő vonalát, ám emellett végre rátaláltak arra az egy leheletnyi pluszra, ami eddig hiányzott a dalaikból. Ebből a korszakból származik, több toplistás kislemez dal mellett, a Run is, ami a mai napig az egyik legismertebb és legnépszerűbb daluk. (Magyar fordításom róla, két verzióban: ITT!) Ezt a dalt azóta, 2008-ban Leona Lewis is feldolgozta. "Önálló életre kelt. Ez csodálatos. [...] A Run sikere nyílvánvalóan elképesztő. Most jó sokáig nem kell majd aggódnom a számláim miatt." - nyilatkozta ennek kapcsán Gary Lightbody.

Ezután a Snow Patrol karrierje már töretlenül ívelt felfelé. Azonban, sajnos, zenei nézeteltérések adódtak az együttesen belül, így újabb alapítótag hagyta ott az együttest, Mark McClelland. A basszusgitáros helyet ezután Paul Wilson vette át. Ekkor vált hivatalos taggá Tom Simpson billentyűs is, aki a turnék folyamán már régóta együtt dolgozott a zenekarral. A Snow Patrol ezóta ebben a felállásban zenél.

A következő lemezük 2006-ban jelent meg, Eyes Open címen. Erről az albumról újfent rengeteg kislemez született, s számos díjat is elnyertek vele. Zeneileg, ha lehet, még erősebb az anyag, mint a Final Straw esetében, az együttes immáron végleg megtalálta a hangját. A másik legismertebb és legsikeresebb számuk is ebből az időből származik, a Chasing Cars, ami egyben az én személyes kedvencem is az Eyes Open dalai közül. Ehhez a szerzeményhez három videoklip is készült, egy az amerikai, egy az európai zenei csatornák számára, valamint az utóbbit kiadták a Grace Klinika jeleneteivel megtűzdelve is. A Chasing Cars ugyanis az előbb említett sorozat betétdalaként vált igazán ismertté. "A Chasing Cars kikerülhetetlen sláger volt mindenhol a világon és az emberek úgy gondolnak ránk, mint a zenekarra, akinek volt az a száma a Grace klinikában, és úgy döntöttek, hogy utálnak minket." - nyilatkozta Gary Lightbody. Szerény véleményem szerint az európai közönségnek készült verzió a legszebb mind közül.

A 2008-ban megjelent A Hundred Million Suns c. albummal pedig felért a Snow Patrol eddigi karrierjének csúcsára. A lemez az első számtól az utolsóig tökéletes, minden dalra oda kell figyelni, egyaránt erősek, egyediek és sokat mondóak. Mindezt bizonyára maguk a tagok is érezték, hiszen 2009-ben kiadtak egy válogatás albumot is Up To Now címen, összegzendő az eddigi munkásságukat. Új dalaikat a saját koncertsorozatuk mellett bemutatták a nagy példaképek, a Coldplay és a U2 társaságában is, egy-egy közös turné alatt. 2009-ben pedig hazánkban is adtak egy koncertet a Sziget Fesztivál keretében.

Az együttes tagjairól nem igazán lehet oldalakat írni. Botrányaik nem nagyon vannak, leszámítva Simpson 2007-es drog-incidensét. A legdominánsabb közülük egyértelműek Gary Lightbody, aki elismert dalszerző, s szóló album(ok) kiadását is tervezgeti. Az együttes korai éveiben akadtak alkoholproblémái, ám már jó ideje teljesen kiegyensúlyozott életet él. Hobbiként fotózik, képeit rendszeresen közli a Tumblr oldalán. A többiek zene melletti elfoglaltságairól pedig Gary így nyilatkozott, mikor Nicky Wire (Manic Street Preachers) unalmasnak bélyegezte őket: "Mi csak a felszínen látszunk unalmasnak. Johnny Quinn tüzet olt, Tom Simpson félmeztelenül melózik építkezéseken, Paul Wilson a haditengerészet tartalékállományában van, Nathan Connolly önkéntes rendőr, én pedig felfedeztem a cseroki indián gyökereimet. Olyanok vagyunk, mint a Village People, csak egy kicsit kevésbé vagyunk melegek."

Az együttes jelenleg épp a hatodik stúdióalbumán dolgozik. A jelenlegi információk szerint már nem is kell rá sokat várni, 2011 elejére ígérik. Várható, hogy zeneileg új korszakot kezdenek, ha minden igaz, kicsit elmennek a techno irányába. Olyan stílusú dalok várhatóak, mint amilyen például a best of lemezen megjelent Just Say Yes. Kíváncsian várjuk!

Források: Wikipédia - Snow Patrol, Wikipédia - Gary Lightbody, MusicRadar, Quart

Fekete Hattyú, avagy a tökéletes szomorúság

Darren Aronofsky rendezőúr rajong a Perfect Blue című 1997-es pszichothriller animéért. Olyannyira, hogy a 2000-ben szíves örömest kifizetett 59000$-t azért, hogy a Rekviem egy álomért című filmjében újraforgassa a mű egyik jelenetét. Emellett pletykálták azt is, hogy megvásárolta a jogokat egy nyugati, élő szereplős mozi elkészítéséhez is. Ennek elkészülte azonban most már több, mint kétséges, hiszen a rendező azóta bemutatta új filmjét, a Fekete hattyút (Black Swan). Aronofsky beismerte, hogy a két mű között számos hasonlóság fedezhető fel, ám azt állítja, ez csupán véletlen. Akárhogy is, Fekete hattyú méltó átértelmezése az animeklasszikusnak, ami ellen akkor sem emelhetnénk kifogást, ha történetesen nyíltan kimondott lenne a szándékos ihlet-merítés, sőt...

Az a bizonyos jelenet. (A kép forrása: INNEN.)

A Fekete hattyú a balettáncosnő Nina történetét meséli el. A lány társulata épp a Hattyúk tava bemutatójára készül, ami minden balettos álma, s aminek fő szerepét, ezzel sok bizalmat megszavazva neki, pont ő kapja meg. Nina tökéletes választás a Fehér hattyú szerepére, épp olyan tiszta és törékeny. Azonban el kell játszania a gonosz ikert, a Fekete hattyút is, amire első ránézésre alkalmatlannak tűnik. A rendezője viszont látja benne a lehetőséget, így elhatározza, hogy minden áron kihozza a vad démont a görcsösen merev lányból. A Perfect Blue főhőse egy bájos popsztárocska, Mima, aki minden áron ki akar törni ebből a skatulyából, nem akarja megvárni, amíg "kimegy a divatból", s egy csapásra elveszt mindent. Épp ezért úgy dönt, hogy komoly színésznő lesz. Ennek érdekében kilép az együtteséből, s elszántan kezdi meg a felfelé kapaszkodást a színészi pálya ranglétráján.

SPOILER! A továbbiakban a két alkotás cselekményének részletes elemzése következik!

Mima, hogy bebizonyítsa, igazi színésznő, beleegyezik abba a merész jelentbe, amit a forgatókönyvíró kitalált a lány krimisorozatbeli karaktere számára. A szereplő egy sztriptízbárban lép fel, ahol egy csapat férfi megerőszakolja, s innentől gyökeresen átalakul az élete. Ez a szerep teljes mértékben ellenkezik Mima eddigi imázsával, ám ami még fontosabb, magával a lány lelkialkatával is. Pont, ahogyan Nina is egy számára szinte megoldhatatlan feladatba ütközik. Mégis mindketten elszántak, hogy megcsinálják. Addig feszegetik a saját határaikat, mígnem mindketten megtalálják magukban azt a énjüket, akire szükségük van. Mimából egyre többször próbál kitörni a kegyetlen gyilkos, aki azért öl, hogy bosszút álljon, azért öl, mert retteg. Nina pedig szépen lassan átlényegül Fekete Hattyúvá, még fizikai tüneteket is észlel magán. Teljesen megváltozik, anyját, aki eddig a legközelebb állt hozzá, minden erejével taszítja el, hogy lelkiismeret furdalás nélkül merülhessen alá a züllésben. A két lány élete egyre inkább alárendelődik a szerepnek. Összezavarodnak, már nem tudják különválasztani, mi az ami tényleg megtörténik, s mi az, ami csak a képzeletükben létezik. Egy idő után már valósabbnak érzik azt a világot, amit a színpadon, illetve a kamerák kereszttüzében jelenítenek meg.

Mindkét lány talál társakat is az őrületéhez. Akad valaki, akit még Mimánál is jobban megvisel az imázsváltás... A lány producere, Rumi, aki valaha szintén popidol volt, oly intenzíven éli meg Mima kálváriáját, hogy lassan, de biztosan az empátia átalakul a saját érzéseivé. Ezenkívül ott van még a rajongó, egy meglehetősen ronda férfi, aki mindenhová követi az ő Mimáját, aki egyre jobban rettegni kezd az ijesztő idegentől. Eközben az interneten tovább pörög a Mima szobája címre hallgató blog, amit nem Mima ír, de ahányszor olvassa, úgy érzi, az a valaki már sokkal inkább ő, mint ő maga. Látomások kezdik kínozni, kísérti a múltja, ő pedig azt érzi, nincs menekvés. Nina teljes mértékben a rendező irányítása alatt áll. Teljes lényét beszolgáltatja a férfinak annak érdekében, hogy az kihozza belőle a legtöbbet, annak ellenére, hogy lassan sejteni kezdi, hogy ő is csak addig fontos, míg pár év múlva nem jön majd valaki, aki szebb és fiatalabb nála. Akkor ugyanúgy a semmibe zuhan ő is, ahogyan a rendező kis hercegnője, Beth, aki Nina előtt volt a balettkar csillaga. A lány mindeközben összebarátkozik riválisával, Lilyvel, akinek segítségével felszabadítja a benne rejlő Fekete hattyút. Ez azonban olyan ijesztő, még önmaga számára is, hogy nem tud szembenézni azzal a ténnyel, hogy mindez ő, így cselekedetei egy részét kivetíti Lilyre, alakja szinte eggyé olvad az övével.

Körül-belül ezen a ponton indul el a két lány története más és más irányba. A Perfect Blue-ban végleg átveszi a vezetést a krimiszál, Mima őrülete helyett már Rumijé kerül a középpontba. Nina azonban nem szabadul ki saját elméje börtönéből. Míg Mima végül magára talál, addig ő végleg elveszt mindent, ami a régi énjét jelentette. Ezzel magyarázható az is, hogy a bemutatón az egyetlen hibát a Fehér hattyú megformálása közben véti, pedig azelőtt ez a szerep annyira ő volt, hogy még gyakorolnia szem kellett hozzá. A Fekete hattyú viszont már más kérdés. Nina gyilkol és gyilkos lesz, az igazi lelkiismeret nélküli, gonosz ikertestvér, s alakítása hátborzongatóan hiteles. Majd következik a Hattyú halála, a Fehér hattyú pedig ezennel meghal. Megölte őt a gonosz, fekete ikertestvére. Mikor a vérben fekvő Ninához odarohan a társulat, ő csak ennyit mond: "Éreztem. Tökéletes volt. Tökéletes voltam."

Ez a három rövid mondat még sokáig ott vibrál a nézőben, miközben a hideg futkos a hátán. Megrázó befejezés, ám ha komolyan belegondolunk, Nina tette és szavai tökéletesen józanok és érthetőek. Az élete nem szólt másról, mint a balettről és a tökéletességre való törekvésből. A életét tehát azzal zárta, hogy olyan tökéletesen alakította a Hattyúkirálynőt, ahogyan előtte még senki sem. Nina ugyan meghal, de megszületett a legenda. A legenda, akit, hiába lett most már ő a rendezőúr új kis hercegnője, mégsem fognak pár év múlva elküldeni a színháztól, mint ahogyan elődjét. Nina, ha ebből a szempontból nézzük, úgymond beteljesítette a végzetét.

SPOILER VÉGE

Akadnak eltérések Nina és Mima személyiségében is. Előbbi egy jégtömb, aki mások és önmaga által felállított szabályok szerint éli az életét, míg utóbbi kissé naivabb, de színesebb, összegészében szerethetőbb lány. Ami a művészeti értékeket illeti, ott egyértelműen Nina győzedelmeskedik. A balett a "táncok királynője", sokkal magasztosabb, mint Mima popzenekara, a csekély közönség előtt fellépegető Cham. Ezeknek a változtatásoknak, s pár bekezdéssel ezelőtt tárgyaltaknak köszönhető, hogy a Fekete hattyú végeredményben mégsem csak egy élőszereplős Perfect Blue-feldolgozás lett, hanem egy önálló művészi alkotás.

Darren Aronofsky filmjein nem lehet túllépni, nem hagyják magukat. A megtekintés után még órákig nem engedik ki bűvkörükből a nézőt, a lelkéig hatolnak és felzaklatják. Ez a tendencia a Fekete hattyú esetében is folytatódott. A filmért, megérdemelten Golden Globe-díjra jelölt Aronofsky mellett azonban még ott van a zseniális zeneszerző, Clint Mansell is és az operatőr, Matthew Libatique. Mindkettejükkel szoros a rendező együttműködése, már a Pi, a Rekviem egy álomért és A forrás esetében is közösen dolgoztak. A zene és a képi világ tökéletesen visszaadja és erősíti a Nina lelkében zajló folyamatok bemutatását. A film összes eleme együtt lélegzik, megbonthatatlan egységet alkotva. Mondhatnám, tökéletes egymásra találás, de így a film után, már ódzkodom ennek a szónak a használatától.

Azonban a színészek sem elhanyagolhatóak, sőt! A Lilyt alakító Mila Kunis meg is kapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-jelölést a hátborzongatóan briliáns alakításáért. További fontos katalizátor-szereplőként feltűnik Vincent Cassel, aki a rendezőt alakítja, valamint a kiégett, eldobott balettáncos, Beth személyében Winona Ryder is megjelenik. Valamint ott van a főszereplő, Natalie Portman, aki még sokkal több, mint maga Nina, hiszen elmondhatatlanul hitelesen játssza mind őt, mind a Fehér és a Fekete hattyút. Ráadásul a film hemzseg a balettbetékben, amikben ő maga táncol, hivatásos táncosnőket megszégyenítően. Félelmetesen komplex karaktermegformálásáért neki is kijárt egy Golden Globe-jelölés, amit, reméljük, sikerül is díjra váltania.

A Perfect Blue hatásait azonban, továbbra is így gondolom, felesleges tagadni. A történet és az alaptéma hasonlóságán kívül még a két főhős neve (Mima és Nina) is kísértetiesen hasonlít. Valamint, bár mindkét alkotás több plakáttal is bír, megnézve egy-egy bizonyosat főplakátok közül, újabb párhuzamot fedezhetünk fel. A Perfect Blue esetében  a kirakóként darabjaira hulló Mima ugyanúgy a teljes összeomlást, szétcsúszást jelképezi, mint ahogyan a Fekete hattyú plakátján végigfut a repedés Nina arcán, s egyúttal az életén. Jobb lenne az ihletettséget nem tagadni, inkább tiszteletadásként utalni rá.

Mindent összevetve, a Fekete hattyú az utóbbi évek egyik legjobb filmalkotása. Igazi művészfilm, ezért kicsit furcsa is (bár mindenképpen megérdemelt) a sok Golden Globe jelölés, amiből magának a filmnek is kijutott. Mindenképp érdemes a megtekintésre!

hivatalos magyar premier: 2011. február 17.

30 Seconds to Mars: Hurricane

Nem szeretek semmit sem lehúzni, főleg nem akkor, ha egy kedvencemről van szó. Viszont talán pont ezért merem megtenni, mivel az, hogy egy valami tőle éppenséggel nem tetszik, az semmit nem változtat a szeretetemen, valamint elhihető nekem, hogy nem rosszindulatból teszem.

A 30 Seconds to Mars a legnagyobb kedvenc nyugati együtteseim egyike, de tisztában vagyok a megalomániájukkal, ami sokszor a klipjeiken is eluralkodik. Ennek ellenére a legtöbbet szeretem, bár pl. a Kings and Queens videójában vágtató fehér lovat még mindig nem tudtam hová tenni. A nem rég megjelent Closer to the Edge azonban minden szempontból tökéletes volt, pedig azt gondolhatnánk, mennyire egyszerű... ám pont ettől lett nagyszerű. Ilyen előzmények alapján nagyon vártam a következő klipjüket, ami ráadásul a kedvenc This Is War albumos számomhoz, a Hurricane-hez készült.

Akkor kezdtem kételkedni, mikor Marsék nekiláttak a töménytelen mennyiségű klipelőzetes kiadásának, amikből nyilvánvalóvá vált, hogy az új klipben gyakorlatilag minden lesz. Végül november 30-án napvilágot látott a videó, méghozzá 13:10 időtartamú, gigantikusan hosszú formában (bár elvileg van/lesz tévére szabott verziója is).

Sajnos, beváltotta amitől tartottam... Nem tetszik. Marséknak sikerült a beleesni abba a hibába, hogy túl-túl-túl sokat akartak. Ez mondjuk, tapasztalataim alapján, amerikai együtteseknél nem ritka, nyilván közrejátszik Hollywood közelsége is. A klip végeérhetetlenül hosszú és vontatott. Nagyon hiányzik számból Kanye West vokálja is, mert annak ellenére, hogy őt, mint előadót nem szeretem, ebbe a számba kell a hangja, mert az a kontraszt, amit Jareddel képeznek, adja a sava-borsát. Enélkül ez a dal, amit tényleg mesterműnek tartok, unalmas lett, és ezt csak fokozta a szétszabdalása. A klipet három részre osztották (Születés, Élet, Halál), s csak a harmadik egységben kap dinamikát, mind a szám, mind a képi megvalósítás.

Emellett nagyon nem örültem a sok-sok hatásvadász elemnek sem, a valamit nagyon szimbolizálni akaró, de gyakorlatilag funkció nélküli félmeztelen ikerlányoknak, a földet firkáló szőke horrorgyerekeknek, s annak a bevágásnak végképp nem, amin két lány egymás szájába hány/köp... A lassítások ahelyett, hogy valami megrendítő feszültségkeltést szolgáltak volna, inkább viccesre sikeredtek. Gondolok itt például arra, ahogyan Jared a klip elején (egyébként az Escape zenéjére) lassítva kiugrik az ablakon, illetve amikor hanyatt belezuhan az amerikai zászlókkal leterített koporsók egyikébe (amik megint csak elég hatásvadász kellékek voltak).

Azonban, hogy pozitívat is mondjak, az a jelenet, amikor megjelennek a tetoválások Jared felsőtestén, az kifejezetten tetszik. Emellett a klip alapját adó szadomazo jeleneteket is helyén érzem, illenek a dalhoz. Arról a röpke betétről pedig, amin Shannon másodmagával taiko(?) dobokon játszik, már az előzetesek alatt tudtam, hogy a kedvencem lesz. Nem tagadom, ezeken kívül is akadt pár jó ötlet, de így egybezsúfolva számomra azok sem tudtak igazán működni. Az viszont továbbra is nagyon szimpatikus bennük, hogy ennyire egyenrangúan szerepelnek mindig, mindhárman.

Tovább már tényleg nem akarom bántani őket, mert, mint tudvalevő, igazán nagyon szeretem ezt az együttest. De ezt a klipet most... nem. Azonban a Hurricane, album-változatban, továbbra is az egyik kedvenc számom marad tőlük, mert tökéletes. ITT meghallgatható az imént említett verziójában is, valamint elolvasható róla a magyar fordításom is.

James Blunt

November 8-án megjelent James Blunt harmadik nagylemeze, Some Kind of Trouble címmel. Az albumon 12 dal található, valamint különböző kiadásokban még három bónusz dalt lehet összegyűjteni, ebből nekem eddig csupán a Into The Darkot sikerült megszereznem, de remélem idővel a többi is elérhető lesz. Maga a lemez nagyon-nagyon tetszik, de, hogy őszinte legyek, azt, hogy már az előző két album, a Back To Bedlam és az All The Lost Souls közül sem sikerült kedvencet választanom, ez sem könnyítette meg. Mindhárom lemez 90%-át imádom. Az új lemez igazából nem hozott nagyon szembeötlő változást, bár összességében úgy gondolom vidámabb az összhatás. A dalokat pedig 8.-a óta már bizony elég rongyosra hallgattam. Túl sok a kedvencem róla, úgyhogy felesleges lenne leírogatni őket, helyette inkább bejelölöm a dallistán.

01 - Stay The Night
02 - Dangerous
03 - Best Laid Plans
04 - So Far Gone
05 - No Tears
06 - Superstar
07 - These Are The Words
08 - Calling Out Your Name
09 - Heart Of Gold
10 - I'll Be Your Man
11 - If Time Is All I Have
12 - Turn Me On
13 - Into The Dark (bonus)

Ezek közül még külön is megemlíteném a Turn Me On-t, aminek macsó dalszövegén az első meghallgatása óta sem tudok továbblépni, olyannyira nem, hogy gyorsan le is fordítottam, ITT tehát elolvasható magyarul. Nincs benne semmi különös, csak számomra szokatlan attól, aki anno megénekelte, hogy You're Beautiful. Nagyon szeretem a Stay The Night-ot is, ami a lemez első klipes dala. Elsőre a videó nem annyira fogott meg, de minél többször láttam, annál inkább megszerettem. Mert, legyünk őszinték, ki nem sírja vissza a nyarat? Azok a jelenetek pedig, mikor Blunty a naplementénél, illetve a tábortűznél gitározik, igazán nagyon szépek.

James Bluntról dióhéjban annyit kell tudni, hogy több, mint hat évig a katonaságnál szolgált, majd 2002-ben századosként szerelték le. Ezután kezdett zenélni, első lemeze, a Back To Bedlam 2004-ben jelent meg. Az áttörést a harmadik kislemez, hozta meg neki, a You’re Beautiful, amit, úgy gondolom, senkinek nem kell bemutatnom, mivel gyakorlatilag agyonjátszották. A következő albumáig, az All The Lost Souls-ig három év telt el, 2007-ben jött ki, majd ugyanennyit kellett várni a most megjelent Some Kind of Trouble-ra is. Jellemzi, hogy egy lemezről nagyon sok klipet készít, az elsőről például öt dalhoz (High, Wisemen, You're Beautiful, Goodbye My Lover, No Bravery), ebből az első kettőnek  két verziója is van. A másodikról a bónusz dalokkal együtt hat (1973, Same Mistake, Carry You Home, I Really Want You, Love Love Love, Primavera in Anticipo) látott világot. Ezzel a módszerre ügyesen eléri, hogy, a kifejezetten hosszúnak számító, három év várakozási idő mégsem tűnik olyan soknak. Tudom, hogy ő is azon előadók közé tartozik, akikkel szemben akadnak olyanok, akiknek ellenérzéseik vannak, gondolom a különleges hangszíne és a sok szerelmes száma miatt. Viszont engem ezúttal sem érdekel, mit mondanak mások, mert én nagyon szeretem! :)

Rengeteg kedvencem van az előző két albumáról is, de tudok egyértelmű legnagyobbat választani, mégpedig a Same Mistake-et. Úgy gondolom, ez a leggyönyörűbb és legtökéletesebb szerzeménye, klipestől, mindenestől.

Sajnos, az eddig kihirdetett 2010/11-es turnéállomások között egyelőre nem szerepel Magyarország, de amilyen hosszúra nyúlt az előző turnéja is, még nincs veszve semmi.

Öreg autó nem vén autó (Gran Torino)

A Gran Torino az utóbbi években westernhősből újkori kultuszrendezővé avanzsált Clint Eastwood 2008-as alkotása, melyet ő rendezett, s melyben, állítása szerint, utoljára lép a kamerák kereszttüzébe. Amennyiben tényleg ez a film jelenti számára a búcsút a színészettől, azt kell mondjam, ennél méltóbb talán nem is lehetne.

A történet főhőse Walt Kowalski, egy ízig-vérig nemzeti érzületű amerikai, aki a saját, megváltozhatatlannak tetsző világnézete szerint él. A színészóriás szikár arca, s érces hangja tökéletesen tükrözi a makacs, öntörvényű öregember lelki világát az egész mű során. A film Kowalski feleségének temetésével indul, ezután megismerjük a férfi önző, haszonleső rokonságát, akiknek e tragikus esemény hatására is már csak azon jár az eszük, mikor követi végre ő is az asszonyt, hogy ezzel végre "jól megérdemelt" örökségük birtokába jussanak. Walt azonban még él, s idősek otthonába sem hajlandó vonulni, egyedül folytatja az életét a hatalmas megüresedett házában, ahol egyetlen társasága a hűséges kutyája. Minden és mindenkivel szemben előítéleteket táplál, ám Koreában harcolt veteránként különösen rosszul viseli, hogy szomszédai ázsiai bevándorlók, hmongok. Azonban nem elég, hogy őket el kell tűrnie, ráadásként még egy ifjú pap is folyton a nyakára jár, akit még a felesége kért meg a halála előtt, hogy vegye rá férjét a gyónásra. A mogorva Kowalski azonban minden alkalommal durván elküldi, s nem finomkodik azt is közölni a fiatal atyával, hogy véleménye szerint ő semmit sem tudhat Életről és Halálról.

Eastwood érzékeny témához nyúlt a faji előítéletek górcső alá vételével, aminek megjelenítése olyan briliánsan sikerült, mint még keveseknek a filmtörténelemben. Legtöbbször ugyanis úgy találkozunk ezzel, hogy a mindenkori főhősünk, aki egy adott nációt kizárólag csak sötét színekben lát, ráébred, hogy ők valójában a legszebb világos árnyalatokban tündökölnek. Ez ebben a filmben máshogy történik. Egyrészről, főhősünk itt is ráébred, hogy mennyire helytelen és oktalan egy egész nemzetiséget elítélni, s fantasztikus embereket ismer meg hmong szomszédai személyében. Másrészről viszont megismerünk egy, az ázsiai bevándorlókból verbuválódott gengsztercsoportot is, aki félelemben tartják a környéket, s igen nehéz lenne tetteiket jó színben feltüntetni. Megjelenítésükkel Eastwood vállalta a kockázatot, hogy egy-két felületes néző a rasszizmus vádjával illesse, miközben épp ezzel törölt el mindennemű faji határt. Hiszen a világon egy népcsoport sem egypólusú, mindenhol léteznek jó és rossz emberek. Így mutatja csak meg igazán, hogy valójában semmi különbség sincs, ha a filmre szorítkozunk, az ázsiai bevándorlók és az amerikaiak között. Pontosan ez a lényeg - mindannyian ugyanolyan esendő emberek vagyunk, függetlenül attól, honnan jöttünk és milyen színű a bőrünk.

A történet igazán akkor indul el, mikor a szomszéd fiú, Thao a gengszterbanda beavatási szertartásaként megpróbálja ellopni Walt féltett kincsét, a Gran Torino márkájú autóját. Az akció nem sikerült, s a fiúnak a család hagyományait követve, még a sértett tiltakozása ellenére is, büntetésül egy ideig Kowalski úrnál kell dolgoznia. Az öreget eleinte dühíti a nem kívánt segéderő, ám ahogy egyre inkább megismeri és megkedveli a fiút, úgy kezdenek az előítéletei is halványodni. Egyre több időt tölt a hmongok társaságában, s szerető, igaz barátokra lel, olyan emberi kapcsolatokat képes kialakítani, amilyeneket még saját gyermekeivel sem tudott, igaz, az esetükben nem feltétlenül csak az ő hibájából. Azonban ez a nyugodt időszak nem tarthat sokáig, hamarosan a gengszterbanda tesz arról, hogy alaposan felkavarja az indulatokat. A végkimenetel egy tökéletesen megkomponált jelenet, egy minden mozzanatában emberi előkészítés után. Mentesen mindenféle máztól, egy őszinte és méltó lezárást ad, s okot arra, hogy a film még sokáig ott vibráljon a nézőben.

Annak ellenére, hogy a Gran Torino komoly témát boncolgat, s általában a filmdráma műfajába sorolják, nem szűkölködik humoros jelenetekben sem, amelyek oly természetesen és könnyedén kapcsolódnak a fő szálhoz, hogy minden bizonnyal hiányérzetünk is lenne, ha kimaradtak volna.

Az alkotás főbb mellékszereplői zömével elsőfilmesek illetve amatőrök, ám egy olyan jól összeválogatott gárdával állunk szemben, akik hitelesek, s megállják a helyüket Clint Eastwood mellett. Pedig nem sokan mondhatják el magukról, hogy első szerepükben maga a színészlegenda volt a partnerük. Akármennyire is érthető, hogy Eastwood öregkorára dicsőséggel kívánt visszavonulni a pályáról, mire még 1955-ben lépett, a nézőben a film után akaratlanul is támad egy kis szomorúság. Több filmben már nem láthatjuk ezt a nagyszerű színészt, aki egy tekintetével bonyolult érzelmek egész hadának megjelenítésére képes. Kárpótlásul azonban elmondható, hogy, mint rendező, azóta is aktív, sorra készülnek a filmjei. Úgy tűnik, Eastwood fáradhatatlan.

A filmben szereplő Gran Torino egy öreg, de értékes és jó állapotú jármű, egyértelmű metaforája Walt Kowalskinak. Az, hogy a film is ezt címet kapta, mintegy kiterjeszti a szimbólum jelentését magára Clint Eastwoodra is, aki, immáron "csupán" rendezőként, reméljük, még sokáig száguld a filmipar országútján.

A narancs mechanikája (Mechanikus narancs)

Nem vitás, a Mechanikus narancs egy megkerülhetetlen kultuszfilm. Akárhogy is igyekeznénk figyelmen kívül hagyni, mindig lesz egy együttes, aki a film ihletettsége alatt készíti el videoklipjét, mint ahogy azt a Blur tette a The Universal esetében, vagy a My Chemical Romance fotósorozatához hasonlóval rukkol elő, illetve mindig lesznek egy beöltözős rendezvényen olyan fiúk, akik talpig fehérben jelennek meg, jobb szemüket sötétre festve, s vigyorogva bizonygatják, hogy mi bizony a drúgjaik vagyunk. Épp ezért, a Mechanikus narancsot látni kell.

My Chemical Romance

A film 1971-ben készült, Anthony Burgess 1962-es, magyarul Gépnarancs címen megjelent regénye alapján. A történetet Alex DeLarge narrációján keresztül ismerhetjük meg, ritka ez a nézőpont, hiszen Alex egy igazi antihős. Nem is igyekszik leplezni valódi erőszakos természetét, csak épp próbálja azt teljesen normális viselkedésként beállítani. A film kezdő képkockáiban megismerjük őt és a szintén kiskorú barátait, amikor épp egy vén iszákost hagynak helyben egy aluljáróban. Ebből a jelenetből származik a film egyik leghíresebb képe is, amin a négy barát lépked befelé az aluljáróba, s így a hátulról jövő fény négy hosszú árnyékot vetít a földre. A fiúk sajátos lázadásként embereket vernek, nőket erőszakolnak, úgy viselkednek, mintha ők lennének a világ urai. Egyik este azonban balul sül el egy betörésük, s Alex áldozata belehal a fiú groteszk játékába. Az újdonsült gyilkost ekkor árulja el a bandája is, akik megelégelték, hogy Alex uralkodik felettük, otthagyják a tetthelyen, így a rendőrség elfogja. Két év elteltével a börtönben találkozunk vele ismét. Alex nagy buzgón falja a Bibliát, ám igazából semmit sem változott, egyszerűen csak élvezetet lel az Írás vérben tocsogó történeteiben. Ekkor azonban hatalmas fordulat következik be. A fiút kiválasztják a Ludovico-eljáráshoz, aminek segítségével a kormány meg szeretné "javítani" a közönséges bűnözőket, hiszen, ahogy a filmben is elhangzik, kell a hely a politikai foglyoknak.

A Ludovico-eljárás a Pavlov-féle képzettársításos kísérleteken alapszik. Alex gyógyszereket kap, amiktől rosszul lesz, s közben kipeckelt szemekkel arra kényszerítik, hogy erőszakos képsorokat nézzen. Az eljárás hatásosnak bizonyul, a kezelés végeztével Alex már magától a fizikai erőszaknak és a szexnek a látványától, gondolatától is rosszul lesz, elkövetésük így szóba sem kerülhet. Ugyan, ez a módszer Burgess kitalációja, érdemes megemlíteni, hogy az 1950-es évekbeli MKULTRA kutatások adták neki az ötletet, amelyeket a CIA végzett, s céljuk az emberi agy befolyásolása volt különféle szerkezetekkel és gyógyszerekkel. Alexet a kezelés megfosztja a szabad választás jogától, kiszolgáltatottá teszi. Elgondolkodtató a felvetés, hogy joga van-e bárkinek, bármilyen szinten és okból befolyásolni egy másik ember életét, gondolkodásmódját, reakcióit, megfosztva ezzel őt alapvető emberi jogaitól. Alexből az eljárás „mellékhatásaként” hatalmas kedvence, Beethoven IX. szimfóniája is rosszullétet vált ki, mivel ezt a zenét alkalmazták aláfestés gyanánt a filmeknél.

SPOILER A fiú "gyógyultan" távozik a kezelésről, ám ekkor kezdődik csak az igazi kálváriája. Családja, akikkel oly ridegen bánt, ellöki őt magától, az öreg hajléktalanok, élükön a film elején bántalmazott férfival, megverik, s segítségére siető rendőrökkel is pórul jár, mivel azok régi bandatársai. A nyílt utalást, a rendőrség erőszakosságát, kiskirálykodását illetően nem lehet félreérteni. Az ifjú bűnözők azért léptek erre a pályára, hogy immár fizetés fejében, megtorlás nélkül tölthessék ki erőszakos hajlamaikat a gyengébbeken. Az alkotás ezen pontján bizonyára minden nézőben megfogalmazódik a kérdés, mi van akkor, ha ebben a romlott világban már mindenki bűnös, függetlenül attól, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll. Az is lehetséges, hogy már nem is létezik olyan, hogy jó és rossz. A rendőrök jól ellátják Alex baját, aki az este után félájultan elvánszorog az első házig, amit talál. Pechére az pont annak az írónak az otthona, akit még a "régi szép időkben" bántalmaztak, feleségét pedig megerőszakolták. Szerencséjére, a férfi nem ismeri őt fel, ám egy óvatlan pillanatban meghallja, ahogyan Alex a fürdőkádban ülve azt a dalt dúdolja, amit anno a tett elkövetésekor. Ez az „I singin’ in the rain”, ami feltehetőleg mindenkiben, aki látta a filmet, örökre szervesen összefonódik azokkal a bizonyos erőszakos képsorokkal. Hajdani áldozata úgy áll bosszút rajta, hogy egy szobába zárva addig kínozzák őt a „kilencedikkel”, mígnem a fiú az ablakon kiugorva öngyilkosságot nem kísérel meg. A kórházban rengeteg ember veszi körül, mindenki úgy próbálja magát beállítani a sajtó kamerái előtt, mint Alex első számú patrónusa. Őt azonban ez az egész nem is igazán érdekli, ugyanis rájön, hogy kigyógyult a Ludovico-eljárás hatásaiból, a történet tehát ott zárul, ahol elkezdődött. SPOILER VÉGE

A film és a regény között találunk pár kisebb eltérést, ám a leglényegesebb különbség az, hogy a könyv-változat utolsó fejezetét Kubrick úgy, ahogy volt kihúzta, ezzel teljesen megváltoztatva a mű üzenetét. Az eredeti alkotásban ugyanis kapunk egy megnyugtató feloldást, a film ezzel ellentétben azt sugallja, hogy az erőszak örök, soha semmi sem fog megváltozni. Stanley Kubrick olyan rendező, aki még akkor is a saját művészi önkifejezését helyezi előtérbe, mikor adaptál. Ez később is megfigyelhető nála, vessük csak össze például a Ragyogást az alapjául szolgáló Stephen King bestsellerrel! Emellett a rendező-zseniről tudni érdemes, hogy színészeivel igazi zsarnokként bánik, az előbb említett film női főszereplője, Shelley Duvall például azt nyilatkozta a forgatás után, hogy a rájuk gyakorolt lelki terror miatt soha többé nem hajlandó együtt dolgozni Kubrickkal. A direktor úr nem bánt másképp a Mechanikus narancs szereplőivel sem, hogy csak a legkisebbet dolgot említsük, a filmben Alex háziállata azért egy kígyó, mivel az őt alakító Malcolm McDowell félt ettől az állattól.

Anthony Burgess amellett, hogy kiváló író, igazi nyelvművész. Az 1961-es Egy tenyér, ha csattan című művében a népbutító média reklámnyelvezetét alkalmazta, majd az 1962-es Gépnarancsban saját argót alkotott meg szereplői számára, ez a Nadsat. Ez legfőképpen az orosz szavak szlengként való beépítését jelenteti, de előfordul benne másféle nyelvtorzítás is. A film a regényhez képest sokkal kevesebbet alkalmaz ebből a speciális nyelvezetből, a könnyebb érthetőség érdekében, ám ügyel arra, hogy a mennyisége elég legyen ahhoz, hogy a hangulat ne változzon ezáltal. A Mechanikus narancs illetve a Gépnarancs legnagyobb zsenialitása abban rejlik, hogy hiába zajlik előttünk naturalisztikusan az erőszak, nem érezzük azt fajsúlyosnak, elviselhetetlennek. A regényben mindez Burgess zsenialitásának köszönhető, hiszen Alex szlenggel sűrűn teletűzdelt, nemtörődöm narrációján át ismerjük meg a történetet, amit ezáltal akaratlanul is kezdünk kicsit az ő szemszögéből látni. A filmben ezt még egy nagyon fontos elem segíteni, mégpedig a zene. Főhősünkről tudni érdemes, hogy hatalmas zenerajongó, legnagyobb kedvence a már korábban említett Beethoven. Kubrick ezt kihasználva az egész film alá komolyzenét rendelt, méghozzá nem is akármilyen koncepció alapján. A legdurvább erőszakot megjelenítő képsorok alatt vidám szimfóniák szólnak, a jelenetek szinte groteszkbe hajlanak. Ezáltal pedig eléri ugyanazt a hatást, amit a regény a szavakkal, nem úgy hat a befogadóra az ábrázolt erőszak, ahogyan azt megszoktuk. Ezen a ponton pedig máris elkezd körvonalazódni a mondanivaló: úgy zajlik körülöttünk az erőszak, hogy már fel sem kapjuk rá a fejünket?

Karóva Tejbár

Nagyon eltalált a film díszlete is. Mivel a történet a mindenkori jövőben játszódik, így a lakások kinézetében keveredik a '70-es évek tipikus stílusa a meglehetősen futurisztikus elemekkel. Emellett még érdemes kiemelni a Karóva Tejbár extravagáns és rendkívül fantáziadús berendezését is. A filmben sok a kézi kamerás, illetve az Alex szemszögéből fényképezett felvétel, aminek hatására még személyesebbnek érezzük narrátorunk történetét. Ehhez mindenképp hozzájárul Malcolm McDowell kiemelkedő alakítása is, akinek igazi jutalomjáték lehetett ez a szerep.

Ahogyan a regény, úgy a film is örök érvényű. Hiába tölti be jövőre a negyvenedik évét, ez idő alatt semmit sem veszített lehengerlő hatásából. Minden generációnak újból és újból elő kell vennie, hogy látva a Mechanikus narancs erőszak és korrupció uralta világát, megfogalmazódjon benne vágy, úgy élni, hogy ez az utópia sose váljon valóra.

Eredet

Idén is jelentkeztem a Cine-Java Filmklubra, az idén nyáron bemutatott Eredet képezte az idei első, októberi előadásunk alapját... legalábbis elvileg. Az előadó filmesztéta ugyanis alig volt hajlandó beszélni róla, s pár elejtett megjegyzéséből arra következtetek, hogy nincs is nagyon oda érte. Nekem ellenben nagyon-nagyon tetszett! A végkimerülés szélén állva ültem be a moziba aznap, attól tartva, hogy már az első negyed óra alatt el fogok aludni, de egyszerűen annyira izgalmas és pergős volt az egész film, hogy ez a veszély még csak meg sem környékezett. Rég láttam ennyire jó alkotást!

A történet bonyolult volt, de nem érthetetlen. Az alapkoncepció az álom, az álom az álomban és az álmok befolyásolása volt. Ez már önmagában megnyert magának, ugyanis régebben (talán túlságosan is) hajlamos voltam belefelejtkezni ebbe a témakörbe, és azon tépelődni, hogy mi van akkor, ha csak álmodjuk az életünket, ha ez az egész nincs, ha én most nem írom ezt, te nem olvasod, csak én vagyok, valahol messze innen, aztán egy nap felébredek és rájövök, hogy semmi sem volt valós. Az ilyen és ehhez hasonló gondolataimat akkor is leginkább filmeknek köszönhettem, de hálisten sikerült leszoknom róluk, és nagyjából elhinni, hogy a világ létezik körülöttem.

Nem vállalkoznék arra, hogy összefoglaljam az Eredet tartalmát, mivel az egész több szinten játszódott, több szálon futott, ami csupán a végére állt teljesen össze, nem lenne érdemes egy motívumot kiemelni belőle, mindbe belekapva pedig csak egy összevisszaságnak tetszene az egész. Ráadásul én is úgy néztem, hogy semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy "álom az álomban", és úgy gondolom, jó is volt ez így. A filmet Christopher Nolan rendezte, aki a zseniális A tökéletes trükköt, és a legutóbbi két Batman-filmet is jegyzi. Hihetetlenül jó rendező, ebben egyre biztosabb vagyok, de amivel igazán kivívta most a tiszteletem, az az, hogy ő írta a forgatókönyvet is, amiért ha nem kapja meg az Oscar-díjat, akkor nincs igazság a Földön. A színészgárda is kiemelkedő, a főszerepekben Leonardo DiCaprio, Ellen Page és Marion Cotillard láthatóak, s mint fontos mellékszereplő, feltűnik Cillian Murphy (Nolan-féle Batman filmek Dr. Jonathan Crane-je) is.

Több film is eszembe jutott az Eredet kapcsán, a Vanília égbolt / Nyisd ki a szemed!, a Pillangó-hatás, a Truman-show, és az Egy makulátlan elme örök ragyogása, s aki ismer, tudja, hogy ezek egytől-egyig a kedvenc filmjeim közé tartoznak. Azt éreztem, hogy az Eredet mindből merített egy kicsit, bizonyára ennek következtében tetszhetett ennyire. Ami azonban kicsit visszavett belőle számomra, az az, hogy érezhető volt rajta, hogy nagyon igyekeztek a szélesebb közönség felé is eladhatóvá tenni a filmet. Viszont ezért cserébe lenyűgöző látványvilágot kaptunk, olyat, amilyen egy ilyen kaliberű hollywoodi produkciótól elvárható.

A játékidő majd' két és fél óra volt, az elején nagyon hosszú volt a magyarázó, előkészítő rész, amit sokan bírálnak, de szerintem szükség volt rá ahhoz, hogy a témában nem annyira jártas nézők is értsék és élvezzék a filmet. Azonban ezek után jövő héten végighallgatni még egy negyvenöt perces kiselőadást az álmokról, már kissé fárasztó volt. Utána pedig beszélt még a filmesztétánk egy csomó más filmről is, látványosan kerülve az Eredet témáját. Nem ez volt a legjobb filmklubos előadás, az biztos, de az, hogy láthattam ezt a filmet moziban, ráadásul ingyen, kárpótolt érte.

Placebo: Trigger Happy Hands

Már napok óta eredmény nélkül kerestem torrent oldalakon, google-ben az új Placebo szám, a Trigger Happy Hands letölthető verzióját, mire ráébredten, hogy YouTube is van a világon. Ott végre megtaláltam, nem is akárhogy, mivel készült hozzá egy videoklip is:

Nagyon-nagyon tetszik. A számot eddig csak recsegős koncertfelvételen volt szerencsém hallani, így nem érettem a szövegét, most viszont végre igen, sőt le is fordítottam (megtalálható ITT). Brian Molko továbbra is a kedvenc szövegíróm. Még ha épp közérdekű, politikai témákat feszeget, akkor sem megy át szájbarágósba, ami a legtöbb ehhez hasonló dal hibája. A szám, de legfőképp a refrén, bennem kicsit a Post Blue-t idézte meg, még a Meds lemezről, ami cseppet sem baj, mivel az a kedvenc albumom tőlük, mind téma, mind hangzás tekintetében. A klip is kifejezetten jó lett, nem tipikus Placebo, mint ahogy a legutóbbi három sem az (mondjuk, azok nem tetszenek túlságosan). Viszont ez nagyon hatásos. Érzékletes, mekkora a kontraszt, s mégis milyen nagy a hasonlóság a háború és a játszó gyerekek között. Egyébként is érzékeny vagyok a háborús klipekre... A koncert felvételek pedig igazán harmonikusan lettek beillesztve a videóba, nem hogy nem találom őket nem odaillőnek, hanem épp ellenkezőleg, úgy gondolom kifejezetten kellenek is bele. Összegészében nagyon elégedett vagyok a Trigger Happy Hands-dzel, minden tekintetben.

Külön nagyon ötletesnek tartom azt is, hogy a kislemezt az Atticus deszkás márkával összeállva adták ki,  augusztus 31-én, vagyis az ő boltjaikban lehet megvásárolni, egybecsomagolva egy pólóval, amit az állításuk szerint ők maguk terveztek. Egyébként nagyon szép, bár a hivatalos pólóik általában mindig nagyon ízlésesre sikerülnek.

Nézelődtem YouTube-on, és találtam egy elég jó minőségű élő verziót is a Trigger Happy Hands-ből a fiúk hivatalos csatornáján. Ezt is mindenképp érdemes megnézni:

Szeptember 27-én pedig kijön a a Battle For The Sun boxset új kiadása, amiben lesznek újragondolt és teljesen új dalok is. Végre megint beindultak a dolgok Placebóék háza táján! És nem csak ott, hiszen Steve Hewitt (ex-dobos) új együttesének, a Love Amongst Ruinnak az első lemeze is ebben a hónapban, szeptember 16-án fog megjelenni.

A britpop-isten visszatért

Úgy, de úgy vártam már az RPA & The United Nations of Sound lemezét! Már július 19-én kijött, de egyszerűen hiába kerestem égen-földön, nem lehetett letölteni. Azonban ma végre sikerült meghallgatnom. Nagyon-nagyon tetszik, eddig a kedvencek a Beatitudes, a She Brings Me The Music, a Glory és a Born Again, amihez klip is készült:

Még régebben készült egy az Are You Ready-hez is, IDE kattintva megtekinthető. Érdekessége, hogy a klip alatt mindenféle nyelven kiírják azt, hogy "Are you ready?", és a sok, számomra ismeretlen, valamint a német "Sind Sie bereit?" mellett felbukkan egy olyan szöveg, hogy "A készen?", komolyan érdekelne, hogy ez valami másik nyelv, vagy esetleg magyarul fordítanak még a Google-nél is rosszabbul?

A zenekar élén Richard Ashcroft áll, aki a The Verve énekese volt. Ők az egyik legnagyobb kedvenc britpop együttesem, csak sajnos a tagok nem igen tudják elviselni egymást... 1990-ben alakultak, 1995-ben feloszlottak, majd 1997-ben újraegyesültek, de csak 1999-ig húzták. A legnagyobb ellentét Ashcroft és Nick McCabe (gitáros, billentyűs) között feszül, olyan "két dudás nem fér meg egy csárdában"-helyzet áll fent. Ennek ellenére 2007-ben megint összeállt a The Verve, egy lemez (Forth) után 2009-ben ismét búcsút intettek egymásnak. Én valamikor 2008-ban szerettem meg őket, bár a Bitter Sweet Symphony c. számukat én is ismertem már időtlen idők óta, mint valószínűleg minden élő ember. (Ez volt többek között a Megasztár kiszavazó zenéje, a Kegyetlen játékok végefőcíme, valamint kb. havonta feltűnik egy-egy reklámban.) Ekkortájt szerettem bele a britpop zenei műfajba is, aminek ők voltak az egyik legjelesebb képviselői. A britpop nem összekeverendő az angol nyelvű popzenével, akkor már inkább brit alternatív rocknak mondanám. Mindenesetre ez az egyik kedvenc zenei műfajom. Az első Verve szám, amit letöltöttem és megszerettem a Rather Be volt, talán azóta is ez a legnagyobb kedvencem tőlük:

Richard Ashcroft a Verve második feloszlása és újraegyesülése között kiadott három szólólemezt, amiket szintén nagyon szeretek. Zeneileg - nem meglepő módon - nagyon közel állnak az anyaegyüttes stílusához, ám azért ha választani kell, akkor még mindig a Verve-re voksolnék, abban van még valami plusz, amit bizonyára a többi tag rak hozzá a számokhoz. Ashcroft szóló számai közül egyértelműen az A Song For The Lovers a kedvencem, aminek nagyon érdemes megnézni a klipjét, mert eszméletlen milyen feszült atmoszférát tud teremteni.

A feloszláskor fájt a szívem a Verve-ért (Főleg, hogy akkor oszlott fel az egyik másik kedvenc britpop zenekarom, az Oasis is.), azonban mégsem estem annyira nagyon kétségbe, mert számítottam rá, hogy Ashcroft elő fog rukkolni valamivel, akkor még azt hittem egy újabb szóló albummal. Kiváló zenésznek tartom őt, fantasztikusan egyedi hanggal, így egyértelmű volt, hogy bármilyen formában fog lemezt kiadni a jövőben, én mindenképp meghallgatom. Végül egy új együttes, a The United Nations of Sound lett a dologból, akik most úgy érzem, kicsit talán kárpótolni tudnak a Verve-ért.

Adam Lambert

Majdnem egy éve hallottam Adam Lambertről először, annak kapcsán, hogy koppintja Bill Kaulitz stílusát, ezért közutálatnak örvend a Tokio Hotel-rajongók körében. Kíváncsiságból rákerestem ki lehet ő, majd elkönyveltem, mint "kis Jeffree Star". Utána a zenecsatornák elkezdték játszani a Whataya Want From Me klipjét, eleinte még sokszor elkapcsoltam, majd egyre többször néztem végig. Egyik ilyen alkalom után letöltöttem Adam teljes nagylemezét (For Your Entertainment). Meghallgattam, de nem tetszett, a többi szám annyira más stílusú volt... Viszont ezek után kb. négy napig állandóan WWFM-t hallgattam. Tovább nem foglalkoztam Adammel, míg meg nem láttam a tévében a For Your Entertainment klipjét. Hogy őszinte legyek, konkrétan a Lomtárból állítottam vissza az albumát, hogy adjak neki még egy esélyt. A törlése elhamarkodottnak bizonyult, második nekifutásra már sokkal jobban tetszett, s minél többször hallgattam meg, annál több számba szerettem bele. Az első nagy kedvencem róla az If I Had You lett, de mivel ennek a klipje azóta elég ismert lett, ez alkalommal a másik nagy kedvencemet, a Sleepwalkert szeretném megmutatni. Annyira tetszik, egyik nap a szövegét is lefordítottam, ezt ITT tudjátok elolvasni.

Lassacskán felébredt bennem a kíváncsiság, hogy belenézzek az American Idolba, merthogy Adam e műsor nyolcadik szériájának második helyezettjeként futott be. Rákerestem, ez az évad megy-e az Animaxen, és miután meggyőződtem erről... hetekig nem volt egy olyan szombat, mikor meg tudtam volna nézni. Végül most szombaton jutottam el odáig, hogy leüljek egy adás (TOP8) elé. A tapasztalatom az volt, hogy a mezőny eléggé gyenge, a versenyzők nem igazán egyéniségek, a képességeik is inkább csak átlagosak. A műsor végén azt mondtam, csak akkor vagyok hajlandó elfogadni, hogy Adam csupán második lett, ha Allison Iraheta nyerte meg az évadot, mert egyedül ő volt még, aki kimagaslott a többiek közül. Mint már azóta megtudtam, ő a negyedik helyezett lett, ami előtt mondjuk szintén értetlenül állok. Adam produkciója annyira lenyűgözött, hogy másnap nekiálltam YouTube-on megkeresni a TOP8 előtti döntős dalait, majd - miután ennyi nem volt elég - nekiestem az összesnek, egészen a nagy döntőig. Még mindig a hatása alatt vagyok. Adam fantasztikusan tehetséges énekes, hihetetlenül sokszínű és erőteljes hanggal. A számait legtöbbször a közönség állva, szűnni nem akaró tapsviharral ünnepelte, ehhez sokszor a zsűri is csatlakozott, ráadásul még a mindenkivel mindig kukacoskodó Simon Cowell is többször megdicsérte. Teljesen jogosan! Majd' minden egyes száma utána én is teljes extázisban ültem a gép előtt, olyannyira átéltem az egészet, hogy a végén kifejezetten rosszul esett a tudat, hogy nem Adam nyert. Kris Allennek szép hangja van, de az alapján az egy-két dal alapján, amit megnéztem tőle, nem tudom megérteni, miért ő lett a befutó... Ízelítőül most következzenek a kedvenc videóim:

Tear for Fears: Mad World, Gary Jules verziójában, végső döntő. Ezt énekelte abban a bizonyos TOP8-ban is. Mivel évek óta odavagyok ezért a számért (Gary Jules-verzióban), ezért már az mindent elmond, hogy Adam el tudta érni nálam, hogy nagyon tetszett az ő előadásában.

Johnny Cash/Anita Carter: Ring of Fire, TOP11. Simon Cowell szerint "rubbish ~ szemét", szerintem viszont Adam egyik legjobb előadása.

Led Zeppelin: Whole Lotta Love, TOP4. Randy Jackson valamelyik értékelésében azt mondta Adamnek az előadása után, hogy "You should make a rock album and you should be a rockstar 'cause that's wath you are! ~ Készítened kell egy rock lemezt, rocksztárrá kell válnod, mert ez vagy te!", ez a videó kellőképp kifejezi, miért is mondhatta ezt.

Miután végig néztem Adam produkcióit, arra jutottam, hogy akármennyire is megszerettem a lemezét, még ennél is sokkal-sokkal több van ebben a srácban. Igen, simán lehetne akár rocksztár is, simán lehetne BÁRMI, mert gyakorlatilag MINDENT el tud énekelni, élőben is olyan tökéletesen, mint egy stúdió-felvételen, ezt a műsor alatt pontosan bebizonyította. Brian May a Queenből egy interjúban azt nyilatkozta, Adamet is számon tartják, mint lehetséges frontembert együttesük élére, valamint több zenei nagyság, mint pl. a Kiss is nagyon elismerően nyilatkozott róla. Ám ő úgy döntött, nem áll rocksztárnak, inkább a saját útját járja. A zenét, amit játszik, még ő maga sem tudja rendesen aposztrofálni: "rock-pop-elektronikus-dance cucc". Legyen, egyedül azt nem szeretem, hogy idekeverik a glam-rockot is, amihez szerény véleményem szerint vajmi kevés köze van, ha eltekintünk a glittertől. Sajnos, a számait nem ő maga írja, csupán három készítésében működött közre (Strut, Pick U Up, Aftermath). Ennek ellenére én úgy gondolom, valóban az ő személyiségét tükrözi az anyag, mert valahogy illik ez az egész hozzá. Miután már ennyire kiművelődtem a zenei karrierjéből, kicsit utána olvastam magának az embernek is. Elolvastam az életrajzát, valamint egy nagyon hosszú riportot, amit a Rolling Stone magazin készített vele. Azt kell mondjam, ezek és az Idolos kisfilmek alapján még szimpatikus is. Az Idol előtt musical színészként, valamint hivatásos énekesként (kórista) kereste a kenyerét, de valahogy nem találta a helyét. Ahogy láttam, jelenleg aktív polgárpukkasztásban éli ki magát, ami alapján egyeseknek talán unszimpatikusnak tűnhet, de engem már végérvényesen levett a lábamról.

Jeffree Star bemutatkozása

>>Hi, a nevem Jeffree Star, és Isten egyszer azt mondta nekem, hogy a népszerűség egészségtelen, hát talán ezért vagyok én állandóan beteg. Szaladj és vegyél egy napszemcsit, ribi, mert a jövő rikító rózsaszín.

[elnézést, ha nem tudunk eredetiek lenni] de van egy sablonom, amiből kitörhetek.

Hirdetőtábla vagyok, a növekvő önteltséged, az önpusztításod és a csökkenő önbecsülésed hirdetem.

A saját testem kinézete minden lélegzetvételemmel meg- és átszabottabb. Nem akkor ijesztő a gyönyörűségem, mikor meztelenül fekszem a fürdőszoba padlóján, hanem mikor a tükörben bámulom magam és azon tűnődöm, mi van a festett érzelmeim és a sminkelt szemeim mögött. Nem vagyok egy kibaszott szépségkirálynő. Nem szépülni lépek be a fürdőszobába.. Tönkreteszem magam. Helyrehozom a kárt, amit magamban tettem. Akár tetszik NEKED, akár NEM. Leszakad a félelem mennyezete, mikor felkapom a legfrissebb divatlapot és látom, hogy senki sem néz ki úgy, mint én. De mi az az ÉN? Hová tűnt a „valódi” szó? Talán a valóság a szőke haj, a plasztikázott testrészek, a barna bőr és a porcelán fogak? Úgy gondolom, inkább az izzadt test, az elkenődött rúzs és a nagy száj, nem félni semmitől, és igazán SZERETNI magad, anélkül, hogy más akarnál LENNI. A hiúság szentélyében biztonságban vagyok, és megpróbálhatsz megtörni, csak magadnak fogsz ártani, úgy, ahogy nekem akartál.

Én a kisminkelve fogok meghalni, te pedig nem. Van célod? Mert valahol a saját különleges rondaságodban elveszetted az értelmet, és elfelejtetted, mit mondtál. Szóval zárd középre a szöveget és írj egy kicsit többet, ez mind az enyém..és ez mind szükségesszükségesszükséges.
Énénénénénén.

A te utolsó mondataid a feledésbe fognak merülni, mert senki sem fog rájuk figyelni.
Még van idő, a műtét itt nem opció.

Azt mondták, egy senki leszek, de van bárki is a világon, akit érdekelnek? Kinek vannak ilyen fantasztikus és lelkes rajongói? Az embereknek szüksége van arra, hogy gyűlöljenek, mivel gyűlölik magukat. El akarják hinni a pletykákat rólam, mert róluk nem pletykálnak. Maradni vagyok itt, a gyémánt szemüvegkeretemmel, a pink rúzsommal, szóval szokj hozzá, és törődj magaddal, mielőtt velem kezdenél szívózni.

Menekülő autóként száguldok el a valódi érzelmek elől. Számodra én vagyok Miss Metamfetamin, az igazság az orrod előtt. Mosolyogj csak a benzin-fogaiddal, és kényszerítsd ki az együttérzést. Hadd legyek én az egyetlen dolog, ami összetöri a szíved, mert úgysem úszod meg. Szükséged van egy olyan valakire, mint én, hogy rosszul érezd magad miatta.

Minden egyhangú, mint a kibaszott halott szemeim, és azt fogom mondani: „Én vagyok az egyetlen Miss America. Az vagyok, aminek anyádnak kellett volna lennie. Tökéletes vagyok.”

„Le akarom vetni a címkéket. Nem akarom az egész életem egyetlen szóba belezsúfolni. Egy történetbe. Találni akarok valami mást, ismeretlent, egy helyet, ami nincs rajta a térképen. Egy igazi kalandot. Egy szfinxet. Egy rejtélyt. Egy űrt. Ismeretlent. Definiálatlant.”

„Az egyetlen módja, hogy megtaláld az igazi boldogságot, az, hogy legyél teljesen kinyitott. Bizonyára mindenki szeret istent játszani, de számomra ez egy teljes állás. Amit ha nem értesz meg, attól még semmi sem lesz egyszerűbb.”<<

eredeti szöveg: ITT

Chihiro VS. Dorothy

Mijazaki Hajao Chihiro Szellemországban című animációs filmje több elemet is merít az Óz, a csodák csodája című filmklasszikusból, ám különbségek is jócskán akadnak a két alkotás között. Ezek feltérképezését a főhősök, Chihiro és Dorothy jellemének megvizsgálásával tegyük meg.

Chihiro története a modern Japánban kezdődik. A szüleivel másik városba költöznek, s ő irtózik a változástól, ragaszkodik a régi iskolájához, a barátaihoz. Ezzel szemben Dorothy az 1900-as évek eleji Kansasban épp ellenkezőleg, elvágyódik, mint ahogy dalban megfogalmazza, a „szivárványon túlra”. Közös vonás azonban, hogy ekkor egyikükre sem szentel figyelmet a saját családja. Míg Chihiro hasztalan próbálja meggyőzni a szüleit arról, hogy forduljanak vissza, ne menjenek be az elhagyatott vidámparkba, addig Dorothy azzal küszködik, hogy valahogy felhívja a figyelmet a gondokra, amik Totó kutyája viselkedése miatt alakultak ki Miss Gulch és közötte. A másik világba való átlépést az előbbi kislány tragédiaként éli meg, hisz szülei disznókká változtak, ő maga pedig kezd eltűnni. Kétségbeesésében arról kezdi győzködni magát, hogy mindez csupán álom. Ezzel szemben utóbbi kíváncsian lép ki a házból, hogy megnézze, hova sodorta a forgószél, s eleinte talán még örül is a helyzetnek, amelynek valóságosságát az utolsó pillanatig töretlenül hiszi. Dorothy személyiségében hordozza a fogékonyságot az egzakt jelenségek befogadására, ez már a Marvel professzornál tett látogatásakor kiderül, amikor a jós minden szavát igazi jövendölésként értelmezi, s fel sem merül benne annak lehetősége, hogy a professzor egyszerűen csak csalt, illetve ráhibázott egy-két tényre.

Chihiro nem sokára újra találkozik a fiúval, akivel előzőleg a hídon ismerkedett meg. Haku segít neki, ezután a kislány már feltétlenül megbízik benne, ő pedig haladéktalanul elküldi Jubabához, a világuk uralkodójához. Eközben Dorothyt Pöttömföld lakói kezdik éljenezni, majd pedig hallgatva a jó Északi Boszorkány szavára, elindul a birodalom mágusának, Óznak a keresésére, hogy hazajuthasson. Mindkét lány azonnal felismeri a segítséget újonnan megismert jótevőikben, így engedelmeskedik neki, követi az utasításaikat, s mindketten meghökkentő elszántságot tanúsítanak annak véghezvitele közben.

A lányok nagyon könnyen kötnek barátságokat, mindenkiben a jót látják meg, s képesek második esélyt adni. Így fogadja Chihiro kis csapatába a több cselédet is bekebelező Arcnélkülit, s Dorothy az Oroszlánt, aki először megpróbálta megtámadni őket. Ki is derül, hogy jól döntöttek, hisz e személyek is egytől egyik leghűségesebb útitársaikká szegődnek. Mindketten nagyon szeretetreméltóak, így meglágyítják még a kezdetben elutasító és mogorva Kamadzsi, illetve Óz palotájában a kapuőr szívét is. Önzetlenek, a történet folyamán egyre inkább a szeretetteik érdekeit helyezik előtérbe. Chihiro Hakuért kockáztatja akár az életét is, Dorothy pedig már-már elgondolkozik rajta, hogy a barátaival marad a Smaragdvárosban, mikor látja rajtuk, mennyire megviseli őket a távozása. Emellett pedig ott a fő motiváló ők mindkettejüknél, a családjuk iránti szeretetük. Az előbbi kislány a disznóvá változott szüleit szeretné megmenteni, az utóbbi haza akar jutni, nehogy Em néni belebetegedjen elvesztésének fájdalmába.

Chihiro a történet folyamán az elkényeztetett, lusta, mihaszna, akaratos kislányból lassan kötelességtudó felnőtté érik, aki a kezdeti nehézségek ellenére is kitartóan és kötelességtudóan végzi a számára kiszabott munkát, már nem panaszkodik vagy ellenkezik. Dorothy világszemlélete, amelyben eleinte csak a saját, illetve kiskutyája, Totó érdekeit tartja legelőbbre valónak átalakul, csupán egészséges igazságérzet marad a helyén, de már nem feltétlen egyedül önmagáért, egy rajta túlmutató, mások érdekeit szolgáló célért is ki áll, ha kell. Ezenkívül mindketten udvariasságot, tiszteletet tanulnak, rájönnek, hogy így tudnak legjobban boldogulni az ismeretlen világban.

A leleményesség is fontos szerepet tölt be a karakterük szempontjából, hiszen ha nem lennének az ebből fakadó nagy szerencséik, akkor Chihiro nem kapná meg a mindenféle hulladék miatt teljesen eltorzult folyamisten hálájából azt a varázssütit, amivel később megmenti Haku életét, s Dorothy sem öntené le véletlenül vízzel a gonosz Nyugati Boszorkányt, mikor Madárijesztő barátja eloltásán fáradozik, hogy aztán könnyűszerrel megszerezze a banya elsorvadása után annak seprűjét.

Ám bármekkora elszántság és bátorság lakozik is bennük, a két lányt egyaránt hatalmába keríti a kétségbeesés, legalább egy alkalommal. Chihiro legnagyobb félelme, hogy nem fogja felismerni a szüleit, hogy nem fog tudni kiszabadulni ebből a különös világból, amibe belecsöppent. A film végére azonban már nem csak hogy elfogadja a helyzetet, az alagút végéről való visszatekintése azt jelzi, hogy már szívébe is zárta. Dorothy leginkább Em néni egészségét tartja szem előtt, ám közben életében először meg kell küzdenie a honvággyal, a családja hiányával, meg kell tapasztalnia, milyen egyedül lenni, ahhoz, hogy kellőképp tudja értékelni életét a farmon.

Az ifjú főhősnők karakterén kívül Mijazaki Hajao Chihiro Szellemországban című műve több más elemében is megidézi az Óz, a csodák csodáját, mint például, hogy Chihiro ugyanúgy nem térhet haza az otthoni ruhája, mint Dorothy a piros cipellő nélkül, valamint a szél, amely az alagútban fúj, mikor előbbi kislány átkel a szüleivel az idegen világba, egyértelműen utalhat a forgószélre, ami utóbbit házastul repíti Pöttömföldére. De a leglényegesebb mindenképp a hasonló módon lezajló jellemfejlődés, amelyen mind Chihiro, mind Dorothy keresztülmegy kalandjai során.

Hubert Selby: Rekviem egy álomért

Hubert Selby 1978-ban megjelent Rekviem egy álomért c. regényét legtöbbször a szerző első, 1964-es Utolsó letérő Brooklyn-felé c. művének logikai folytatásaként értelmezik, hiszen a helyszín változatlan, s a szereplők helyzete is ugyanolyan kilátástalan. Ám míg az elődöt főként botránykönyvként tartják számon, addig a Rekviem egy álomért inkább megrázó és elgondolkoztató, antihőseivel kemény ellenpéldát mutat nekünk. A könyvből 2000-ben Darren Aronofsky készített nagy hatású filmet, a szerzővel közösen írt forgatókönyve alapján.

A cselekmény négy szereplő köré épül, de alapvetően két szálon fut. Ezt a mű háromnegyedéig a tördelés is egyértelművé teszi, bekezdésenként váltakozik a kettő, ezzel is érezhetővé téve az egyenrangúságukat. A történet vége felé az egyik szál az események hatására lassan kisebbekre bomlik, s ezzel együtt kezd eltűnni a szabályos megszerkesztettség is. A regény különlegessége, hogy szerkezetileg nem tartalmaz párbeszédeket, egyszerűen elrejti azokat a leírások között. Ez eleinte talán kissé nehézkessé teheti az olvasását, ám, köszönhetően Greskovits Endre kiváló fordításának is, mindig világos és érthető, hogy épp melyik szereplő dialógusát olvassuk.

Az egyik szál Sara Goldfarb kálváriáját követi nyomon, a másik középpontjában pedig a fia, Harry s az ő barátai állnak. Sara egyedül él, hőnszeretett férje már évek óta halott, s imádott fia is csak akkor keresi fel, ha elfogy a pénze. Harry, kihasználva anyja televízió-függőségét, rendszeresen zálogházba adja annak tévéjét, amit aztán Sara minden alkalommal visszavásárol, így az ördögi kör kezdődhet elölről. Harry azonban elhatározza, hogy keres valami jobban jövedelmező tevékenységet, így vág bele barátjával, Tylerrel a dílerkedésbe. A kezdetekkor megfogadják, hogy lazán fogják kezelni a drogokat, már csak az üzlet szempontjából sem engedhetik meg maguknak, hogy rászokjanak. Ám az új árut mindig, mindenképp ki kell próbálni, s lassan már egyre kevésbé érik be ennyivel. Harry és a barátnője, Marion arról álmodnak, hogy a drog eladásából befolyó pénzből közös kávézót nyitnak, olyat, amilyeneket a lány európai útjai során látott. Ahogy mindketten egyre inkább a heroin rabjaivá válnak, úgy csökken ezeknek az álmodozással töltött óráknak a száma. Mindeközben Sarát felhívják a kedvenc tévécsatornájától, s nemsokára jelentkezési lapot is küldenek számára az egyik műsorukhoz. Az idősödő nő erre elhatározza, hogy az adásig eléri, hogy újra beleférjen a piros ruhába, amit a fia bármicvóján viselt. Mivel a fogyókúrák meghaladják az erejét, orvoshoz fordul, aki fogyasztótablettákat ír fel számára. A pirulák eleinte tökéletesen működnek, ám idővel Sara egyre többet vesz be a további látványos fogyás reményében. Naponta hívogatja a csatornát a szereplése ügyében, ám minden alkalommal türelemre intik, ezzel egyre nagyobb kétségbeesésbe taszítva őt. A szereplők eleinte csupán nem veszik észre, később már nem is akarják tudomásul venni, hogy erőfeszítéseik az álmaik eléréséért lassan valami mássá alakulnak át, amit egyre kevésbé tudnak irányítani.

A Rekviem egy álomért nem könnyű olvasmány, ám nem is célja, hogy az legyen. Hubert Selby érzékenyen megrajzolt karaktereivel, saját életéből vett motívumokkal mutat rá az emberi lélek gyengeségeire, viszont nem hibáztat, ránk bízza, hogy levonjuk a megfelelő következtetéseket.