Yukan Club

A Yukan Club egy 2007-es japán dorama, a címe eredeti írásmódban 有閑倶楽部 (kiejtés: Yuukan kurabu), fordításban ismert még Leisure Club címen is. 10 részes, műfaja szerint pedig iskolai vígjáték.

Ez az a dorama, amiről nem fogok tudni másképp, csak és kizárólag szubjektívan írni, mert egyedül a személyes benyomásoknak köszönheti például, hogy mydramalisten végezetül három csillaggal jutalmaztam. A Mirokut alakító Akanishi Jin miatt kezdtem el nézni, s be kell valljam, jó pár részig ő is maradt az egyetlen oka annak, hogy nem hagytam abba. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznek a sorozatot, az a megszokható lenne.

A történet középpontjában hat, a diáktársaik által körülrajongott, kőgazdag középiskolás áll. Ők alkotják a Yukan Középiskola diáktanácsát, s idejük nagy részét a klubszobájukba elvonultan töltik. Itt azonban szinte azonnal rájuk tör az unatkozás, s ennek megszüntetésére részről-részre újabb ügyekbe bonyolódnak, ami a bűnözőkkel való összetűzéstől a természetfeletti jelenségek megoldásán át a fiatalok szívügyeiig terjedően gyakorlatilag bármi lehet. A jelszó: A lehetetlen lehetségessé tenni: ez a Yukan Club!

A dorama Ichijo Yukari az azonos című 1981-es mangája alapján készült. Máig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a készítők eredetileg anime-adaptációt akartak csinálni és mikor a beléptek a filmstúdióba, meglepődve látták, hogy ott rajzolók helyett színészek vártak rájuk. "Nem baj, megoldjuk!" - gondolhatták magukban. Gyorsan elküldtek egy kolleginát beszerezni egy kis narancs és citromsárga hajfestéket, hogy aztán olyan természetellenes hajszínt varázsoljanak a szereplőgárda két KAT-TUN-os idoljának, Akanishi Jinnek és Junnosuke Taguchinak, amit az átlagos néző tényleg csak egy animében tudna tolerálni. Mindezt kiegészítették azzal, hogy maga a képi világ is bosszantóan túlszínezett, az egész környezet túlzottan irreális egy iskolai doramához. Emellett pedig a színészek szinte valamennyien túljátsszák a szerepeiket, számtalanszor messze átlépve a ripacskodás határát. Színtisztán egy vígjáték anime eszköztárával dolgoznak, elfelejtve, hogy ott azért kellenek az efféle erőteljes reakciók, hogy azok élettel töltsék meg a sok állóképet, erősebb impulzusokat váltsanak ki a nézőből. Azonban, ha élő szereplőktől látunk ilyesmit, az nem csupán irreális és életszerűtlen, hanem idegesítő is. Persze, biztosan vannak, akiknek tetszik az efféle habitus és temperamentum, mert én világ életemben nem ilyen beállítottságú voltam. Azoknak, akik szintén ilyenek és hozzám hasonlóan kitartanak amellett, hogy valami/valaki miatt feltétlenül végig akarják nézni ezt a doramát, továbbra is csak annyit tudok mondani: megszokható.

Ugyanez érvényesül magukat a szereplőket illetően is. A kezdetekkor a komplett hatostól a falra tudtam mászni, később ez jócskán enyhült. De nézzük szép sorban:

Shochikubai Miroku (Akanishi Jin)

A rendőrfőnök fia, elég befolyásos és ő felel az összes akció technikai kivitelezéséért. Hogy ellentmondásossá tegyék, a keményfiús motorja mellé álló kiegészítőként nyalókát kapott, valamit elpityeredős jelenetet szinte minden egyes epizódba.

Igazából Mirokuval nem volt problémám. Ő a legkevésbé eltúlzott és idegesítő szereplő, pont megfelelő mértékben komikus. Hálisten, Akanishi Jin erre nem próbált rátenni még egy lapáttal, így mondhatni a karakter még egészen reális is lett, a többiekhez képest.

Kenbishi Yuri (Minami)

Egy hihetetlenül befolyásos és gazdag üzletember lánya. Az iskolában nem teljesít túl jól és világon csak egyetlen dolog érdekli, az evés.

Yuri az a szereplő, aki iránt egész végig kitartott az ellenszenvem. Olyan, mint egy ösztönlény, mert egyszerűen amint meglátott bármilyen ételt, nem tudott tovább figyelni vagy gondolkodni. Emellett folyamatosan harsány volt, ennél jobban már nem is lehetett volna túlripacskodni ezt a szerepet.

Kikumasamune Seishiro (Yokoyuma Yu)

Ey kórházlánc gazdag örököse, s bár nagyon karrierista, ez a világ eléggé hidegen hagyja. Amellett, hogy ő az ész a csapatban, rendkívül jó a harcművészetek terén is.

Az elején Seishiro karakterét rendkívül üresnek találtam, aztán idővel kezdték  színekkel megtölteni, de akkor meg időről-időre ellenszenvessé vált. Végig nem tudtam őt hová tenni.

Hakushika Noriko (Kashii Yu)

Egy híres japán festő lánya. Az anyja családjában nagy tradíciója van a teaszertartásnak, s ő is előszeretettel foglalatoskodik ezzel. Egyedül a férfiakat gyűlöli, de olyan szinten, hogyha hozzáérnek, tenyéralakú égésnyomot hagyva pofozza fel őket. Ez alól egyedül a Yukan Clubos három fiú a kivétel.

Norikóval nagyon sokáig tartott megbékélnem. Ő volt a másik, akit a legnehezebben viseltem el, de lassan sikerült őt is megszokni, aztán a nagyrészt vele foglalkozó 6. résztől már volt, hogy szimpatizáltam is vele.

Bidou Granmarie (Taguchi Junnosuke)

Félig japán, a svéd nagykövet fia, ezt azzal próbálták érzékeltetni, hogy a haját olyan "szőkére" festették, ahogy csak akkor néz ki valaki, ha ráborul a fejére egy vödör sárga festék. Igazi szépfiú, a lányok körülrajongják, ő pedig küldetésének érzi, hogy mindet meghódítsa. Viszont nagyon gyáva, hiú és kényes.

Bidou volt a másik olyan szereplő, akit a kezdetektől kedveltem. Nagyon eltúlzott karakter, de Taguchi Junnosuke, hálisten, érzékkel játszotta, így a végeredmény őszintén vicces lett.

Kizakura Karen (Suzuki Emi)

Az anyjával él, aki ékszertervező. Nagyon szép és ezzel tökéletesen tisztában is van. Egyetlen életcélja, hogy ezt kamatoztatva szerezzen magának egy gazdag férjet.

Karennel még nem sok üresebb szereplővel találkoztam doramás pályafutásom során. Konkrétan a fenti sorokon kívül, semmi más nem volt benne. Hiába haladt előre a sorozat, nála semmiféle jellemfejlődés nem mutatkozott.

Az állandó mellékszereplők, mint Yuri szülei, Miroku apja, valamint az iskola igazgatója és helyettese egytől-egyig nagyon eltúlzott és ripacs karakterek voltak. Ez, sajnos, az ázsiai doramákban eleve gyakori, hát még itt... Az epizódszereplők között ellenben akadt pár nagyon jó alakítás. ezek közül kiemelném a 6. epizódból Koyama Keiichirót Kariho Yuya szerepében, számomra ő igazán emlékezetes volt.

Ha ennyi negatívumot fogalmaztam meg erről a doramáról, hogy adhattam neki végül mégis három csillagot az ötből? - tehetnénk fel a jogos kérdést. Az, ami a sorozatot megmentette, nem más, mint a barátság. Nem hittem volna a kezdetekkor, de a néha elég erőltetett és bugyuta küldetések és poénok mögött, szép lassan egy nagyon szép és mély barátság-ábrázolás rajzolódott ki a hat főszereplő között. Ha nem is tudtam megszeretni mindegyiküket, az egymás iránti odaadásuk, bajtársiasságuk, gondoskodásuk és szeretetük meghozta a kellő eredményt. Ez az oka annak, hogy végül nem bántam meg, hogy megnéztem ezt a doramát, sőt egy nagyon picike hiányérzetem is volt a befejezése után.

További pozitívumként még a sorozat zenéjét tudom kiemelni, bár egyedül a KAT-TUN - Keep the faith-jét tudom belőle felidézni. Maga az a szám is nagyon-nagyon jó, de az, ahogyan szinte bármilyen szituációhoz és hangulathoz fel tudják használni, ezerféleképp feldolgozva, az tényleg zseniális. Az előfordulhat, hogy valaki számára egy idő után ez unalmassá válik, szerencsére ez nálam nem történt meg. Kedvcsinálónak itt van a szám, videoklipestől:

Összegészében nem tudok mit mondani arra, hogy ajánlom-e ezt a doramát megtekintésre. KAT-TUN rajongóknak érdemes megnézni, mert Akanishi Jin és Taguchi Junnosuke tényleg nem rosszak benne. Ami pedig a többieket illeti, egy esélyt azért nyugodtan lehet neki adni, hátha más fogékonyabb erre a stílusra, mint én.

Letöltési linkek:
dorama (égetett magyar felirattal)
magyar felirat (softsub)
torrent (nekem csak az égetett angol feliratosak indultak el)
manga (angolul; hátha érdekel valakit)

Bandage

A Bandage egy 2010-es japán film, a címe eredeti írásmódban バンデイジ. Műfaját tekintve eléggé kevert, van ahol vígjáték, van ahol színtiszta dráma. A téma terén is hasonló a helyzet; egyszerre zenei karriertörténet és bonyolult emberi kapcsolatok meséje. A film Kan Chika regénye alapján készült és Kobayashi Takeshi rendezte.

A történet a 90-es években játszódik. A film elején Tsuzuki Asako (Kitano Kii) egy barátnője, Miharu (An) révén megismeri a Lands nevezetű indie rock együttest. A zenéjük akkora hatást gyakorol a lányra, mint előtte még semmi. Pár hónappal később a barátnője elhívja őt, hogy nézzék meg az együttest élőben. A koncert után hátul várakoznak a zenekarra, mikor egy szerencsés véletlen folytán hozzájuk kerül két VIP karszalag, így be tudnak menni a kulisszák mögé. Bent szó szerint belefutnak az együttes két tagjába, s az énekes, Natsu (Akanishi Jin) még egy kis koncert utána iszogatásra is elhívja őket. Az este végén Natsu felcsalja a lakására Asakót, ám kiderül, hogy a lánynak egyáltalán nem áll szándékában vállalni az egyéjszakás groupie szerepét. Natsu először elküldi, majd lesz olyan szíves, hogy hazavigye. Ugyan bosszantja, mégis izgalmasnak és érdekesnek találja, hogy a lány szereti az együttesét, ennek ellenére mégsem rohan első füttyre a karjaiba. Innentől újra és újra okokat talál rá, hogy találkozhasson Asakóval, s próbálja őt megfejteni. Eközben a Lands épp a nagy áttörésre készül, aminek fejében meg kell írniuk egy széles rétegeknek eladható számot.

Nem! A film végkimenetele korántsem az lesz, amiről úgy gondoljuk a bevezető után, hogy biztos. Nagyon félrevezető a kiindulópont, ugyanis egy újabb zenés, csillogó tündérmesét helyez kilátásba. Azonban ehelyett kapunk egy végtelenül realista, keserédes, minden ízében valós történetet. A szereplők életszerűen viselkednek, nem egysíkúak, a helyzetetek pedig teljesen reálisak. Ritka az ilyen, az együttesekről szóló filmek közül talán csak azok ennyire hitelesek, amelyek igaz történetet dolgoznak fel. A Bandage viszont nem ilyen, épp ezért még elismerésreméltóbb az atmoszféra, amit a színészek, a rendező és, természetesen, a regény írója megteremtettek.

Natsu olyan, mint amilyen egy igazi rocksztár lehet. Nem vonták be a szőke herceg jellemének cukormázával, nem egy illúzió, amilyet a rajongók álmodnak. Maga Asako is kénytelen erre ráébredni. Natsu meg van róla győződve, hogy mindent és mindenkit megkaphat, csak mert egy jól menő együttes énekese. Valószínűleg ez egy ideig pontosan így is volt. Felvett egy szerepet, s ennek megfelelően viselkedik. Aztán pont a visszautasítás miatt kezdi el érdekelni őt Asako. Egyszerre erőszakos és gyerekes - az kell neki, amit nem kaphat meg. Öntörvényű és önző, cseppet sem érdekli őt a körülötte lévők véleménye, csak megy a saját feje után. Ennyi rossz tulajdonság mellett akkor miért szerethető mégis? Azért, mert emberi. Időnként kedves, gyakran vicces, néha önfeláldozó, s mindemellett esendő. Utóbbi tulajdonságát azonban igyekszik minél inkább az érdektelenség maszkja mögé rejteni.

Asako egy teljesen átlagos lány, aki eleinte csak sodródik az eseményekkel. Nem igazán tudja hová tenni Natsut, egyszerre szereti és utálja, tiszteli és lenézi. Mindenesetre, elszakadni nem tud tőle. Natsu még erősebben kötődik hozzá, bár igazából maga sincs tisztában vele, miért. Görcsösen kapaszkodik a lányba, azt hiszi, ő az egyetlen biztos pont az életében, s közben nem veszi észre, hogy a lány pont olyan bizonytalan, mint ő maga. Neki mutatja meg először a dalt is, amit írt, a Genkit. Azt a dalt, amit utána több soron átdolgoznak és megvágnak, hogy aztán elhozza a Landsnek a mindent tönkretevő sikert.

Nagyon fontos szereplő még a Lands gitárosa, Yukiya (Koura Kengo) is. Hozzá kötődik a film talán legszebb jelenete, a magány hátborzongató bemutatása a tengerparton. Akkor értjük meg, miféle sötétség áradt a férfiből már a kezdetektől fogva. Hiába Natsu az együttes vezetője, a fő mozgatórugó nem ő. Yukiya írja mind a zenét, mind a szöveget a számaikhoz, s nyílt titok, hogy neki adatott meg a legnagyobb tehetség a bandából. Natsu folyamatosan úgy éli a mindennapjait, hogy tudja, sehol sincs hozzá képest, s senki nem is néz ki belőle semmit. SPOILER Épp ezért fáj neki mindennél jobban, mikor azt látja, hogy Yukiya még Asakót is elveszi tőle. Megaláztatása után elmegy, s mintegy utolsó megoldásként, megkéri a lány kezét. Ő azonban értetlenül, élből visszautasítja, s ezzel még egy, utolsó csapást mér Natsu megtépázott önbecsülésére. Ezek után következik a film egyik legerősebb jelenete, Natsu és Asako kettőse. SPOILER VÉGE

A film rendesen láttatni enged a zeneipar árnyoldalaiból is. Kétszer is elhangzik a menedzser szájából, hogy "Ez egy szörnyű munka. Ha ezzel foglalkozol, többet egyáltalán nem vagy képes élvezni a zenét.". S hamarosan meg is értjük mire gondolt. Egy bizonyos pont után már nem a zenélés öröme a mozgatóelv, hanem az eladások, a külcsín, a bevétel és az előretörés. A film megrendítően hitelesen ábrázolja, ahogy a Lands fokozatosan eladja magát a tömegízlésnek, s ezzel egyre inkább elveszíti azt, ami régen magát az együttest jelentette. Látjuk, ahogyan a tagok eleinte még bizakodók, ahogy az első közönségkedvenc szám után még kitartanak, reménykednek. Ám ahogy lassan elkészül a második csili-vili, rádióbarát sláger is, egyre mélyebbre süllyednek a reménytelenségben. Gyűlölni kezdik a saját zenekarukat, ami immár szöges ellentétben áll azzal, aminek indult, gyűlölni kezdik egymást, amiért mindenki csak ült és nézte, ahogy az együttes feladja az elveit, azt amiben mindannyian hittek. Gyűlölni kezdik Asakót is, hiszen a "romlásuk" kezdete egybeesik a lány feltűnésével. Ám, mindenek előtt, magukat kezdik gyűlölni. A film egyik leghatásosabb jelenete, mikor Natsu elnyomja a cigarettáját a tükrön, s azt kérdezi: "Ki vagy te?".

A zenék a filmben elsőosztályúak. Nagyon nagy hangsúlyt is kapnak, egyáltalán nem csak mint háttérvonulat jelennek meg. Sőt, igazi főszereplők, a legfontosabb jelenetek legtöbbször egy-egy számhoz köthetőek. Mert miért is kellene mindent kimondani, ha tökéletesen kifejezhető az a zenén keresztül is? Az film tele van felejthetetlen jelenetekkel, amelyek bizonyára mindenkiben még sokáig ott fognak vibrálni. SPOILER Például, mikor Yukiya zenél a sötétben, a torzító kíséretében. Mikor a Lands eljátssza a Hatachi no Sensou-t a próbateremben, amiben kiadják magukból minden fájdalmukat, dühüket és elfeledett szeretetüket, s ők is tudják, hogy, hiába mondtak épp mást, ez lesz az utolsó közös igazi közös pillanatuk. Arról a jelenetről nem is beszélve, mikor az utolsó Asakóval való találkozása után Natsu egy szál gitárral elénekli a Genkit úgy, ahogyan ő azt megírta, s eközben a kamera egyetlen hosszú snittben végigtekint a szobán, ami épp olyan romos, mint Natsu élete. SPOILER VÉGE Ezek után rendszerint gyors vágás (sokszor időugrás) következik.

Ahogy olvastam, film vége sokakban hiányérzetet keltett, ezért most le szeretném írni, szerintem miért volt tökéletes. SPOILER Abban, ahogy Asako sírva nézi, ahogy Natsu énekel, benne van minden. Natsu képes volt újra azt a hatást kiváltani a lányból, mint mikor az először hallgatott Lands-t. Annak ellenére tudta ugyanúgy megérinteni, hogy már látott mindent. Látta, hogyan tiporták egymást az együttes tagjai, látta, milyen visszataszító és kizsákmányoló tud lenni a zeneipar, látta, hogy Natsu valójában mennyire gyenge. S mégis, a varázslat újra működött. Natsu újra megtalálta a zenét és a hitét a tehetségében, Asako pedig, hiába lett azóta profi menedzser, nem veszítette el a képességet, hogy élvezze azt. A képi megjelenítés pedig egyenesen csodálatos. Úgy gondolom, ez így sokkal értékesebb "happy end" lett, mint bármilyen csöpögős, életidegen, hollywoodi lezárás. Főleg, hogy a film során elég egyértelművé vált, hogy Natsu és Asako nem alkalmasak arra, hogy együtt legyenek. Nem is feltétlenül szerelem volt az a kapocs, ami összekötötte őket. SPOILER VÉGE

A film címe többféleképp is értelmezhető. Szó szerinti jelentésben "kötés", ami utalhat, az eseményeket tulajdonképpen elindító, kendőre, amivel Natsu eltakarja Asako szemét a kontaktlencse-incidens után. Ám lehet a "kötés" akár maga Asako is, aki egy ideig úgy tűnik, egyben tartja Natsut, és fordítva is. Ám a legegyértelműbb variáció, egy szójáték, ami rögtön feltűnik, ha megnézzük, hogyan tördelték a címet a plakáton, vagy meghallgatjuk a Lands Bandage c. számát. A tagolás és szó kiejtése is "Band-age", vagyis "zenekar-korszak". Egyébként, az előbb említett számhoz készült egy nagyon jó promóciós videoklip is:

Asakót Kitano Kii alakította, akit annak idején már említettem a LIFE című dorama kapcsán. Nem mondanám, hogy Asako karaktere teljes azonosulást nyújtott, sőt, néha ennek pont az ellentétét éreztem. Kitano Kii nagyon jól megmutatta a lányban lakozó kettősséget, a szende, naiv kislány mellett a "Yoko Onót", akit néha már a néző is együtt utál az együttes tagjaival. Eleinte furcsálltam, hogy Natsut, az elpoposodás miatt önmagával meghasonló rocker szerepét pont Japán egyik leghíresebb popidoljára, Akanishi Jinre osztották. Azonban fejet kell hajtanom Jin előtt, mert bámulatosan hiteles volt. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szép hangja van, s milyen karizmatikus előadó.

Ezt a filmet mindenkinek ajánlanám, akit csak egy kicsit is érdekel a zeneipar világa. Zseniális alkotás, az első perctől az utolsóig.

Letöltési linkek:
film (égetett magyar felirattal; livejournal regisztráció és addolás szükséges)
filmzene (credit: jedoesntsuck)
képek forrása: INNEN.