Fekete Hattyú, avagy a tökéletes szomorúság

Darren Aronofsky rendezőúr rajong a Perfect Blue című 1997-es pszichothriller animéért. Olyannyira, hogy a 2000-ben szíves örömest kifizetett 59000$-t azért, hogy a Rekviem egy álomért című filmjében újraforgassa a mű egyik jelenetét. Emellett pletykálták azt is, hogy megvásárolta a jogokat egy nyugati, élő szereplős mozi elkészítéséhez is. Ennek elkészülte azonban most már több, mint kétséges, hiszen a rendező azóta bemutatta új filmjét, a Fekete hattyút (Black Swan). Aronofsky beismerte, hogy a két mű között számos hasonlóság fedezhető fel, ám azt állítja, ez csupán véletlen. Akárhogy is, Fekete hattyú méltó átértelmezése az animeklasszikusnak, ami ellen akkor sem emelhetnénk kifogást, ha történetesen nyíltan kimondott lenne a szándékos ihlet-merítés, sőt...

Az a bizonyos jelenet. (A kép forrása: INNEN.)

A Fekete hattyú a balettáncosnő Nina történetét meséli el. A lány társulata épp a Hattyúk tava bemutatójára készül, ami minden balettos álma, s aminek fő szerepét, ezzel sok bizalmat megszavazva neki, pont ő kapja meg. Nina tökéletes választás a Fehér hattyú szerepére, épp olyan tiszta és törékeny. Azonban el kell játszania a gonosz ikert, a Fekete hattyút is, amire első ránézésre alkalmatlannak tűnik. A rendezője viszont látja benne a lehetőséget, így elhatározza, hogy minden áron kihozza a vad démont a görcsösen merev lányból. A Perfect Blue főhőse egy bájos popsztárocska, Mima, aki minden áron ki akar törni ebből a skatulyából, nem akarja megvárni, amíg "kimegy a divatból", s egy csapásra elveszt mindent. Épp ezért úgy dönt, hogy komoly színésznő lesz. Ennek érdekében kilép az együtteséből, s elszántan kezdi meg a felfelé kapaszkodást a színészi pálya ranglétráján.

SPOILER! A továbbiakban a két alkotás cselekményének részletes elemzése következik!

Mima, hogy bebizonyítsa, igazi színésznő, beleegyezik abba a merész jelentbe, amit a forgatókönyvíró kitalált a lány krimisorozatbeli karaktere számára. A szereplő egy sztriptízbárban lép fel, ahol egy csapat férfi megerőszakolja, s innentől gyökeresen átalakul az élete. Ez a szerep teljes mértékben ellenkezik Mima eddigi imázsával, ám ami még fontosabb, magával a lány lelkialkatával is. Pont, ahogyan Nina is egy számára szinte megoldhatatlan feladatba ütközik. Mégis mindketten elszántak, hogy megcsinálják. Addig feszegetik a saját határaikat, mígnem mindketten megtalálják magukban azt a énjüket, akire szükségük van. Mimából egyre többször próbál kitörni a kegyetlen gyilkos, aki azért öl, hogy bosszút álljon, azért öl, mert retteg. Nina pedig szépen lassan átlényegül Fekete Hattyúvá, még fizikai tüneteket is észlel magán. Teljesen megváltozik, anyját, aki eddig a legközelebb állt hozzá, minden erejével taszítja el, hogy lelkiismeret furdalás nélkül merülhessen alá a züllésben. A két lány élete egyre inkább alárendelődik a szerepnek. Összezavarodnak, már nem tudják különválasztani, mi az ami tényleg megtörténik, s mi az, ami csak a képzeletükben létezik. Egy idő után már valósabbnak érzik azt a világot, amit a színpadon, illetve a kamerák kereszttüzében jelenítenek meg.

Mindkét lány talál társakat is az őrületéhez. Akad valaki, akit még Mimánál is jobban megvisel az imázsváltás... A lány producere, Rumi, aki valaha szintén popidol volt, oly intenzíven éli meg Mima kálváriáját, hogy lassan, de biztosan az empátia átalakul a saját érzéseivé. Ezenkívül ott van még a rajongó, egy meglehetősen ronda férfi, aki mindenhová követi az ő Mimáját, aki egyre jobban rettegni kezd az ijesztő idegentől. Eközben az interneten tovább pörög a Mima szobája címre hallgató blog, amit nem Mima ír, de ahányszor olvassa, úgy érzi, az a valaki már sokkal inkább ő, mint ő maga. Látomások kezdik kínozni, kísérti a múltja, ő pedig azt érzi, nincs menekvés. Nina teljes mértékben a rendező irányítása alatt áll. Teljes lényét beszolgáltatja a férfinak annak érdekében, hogy az kihozza belőle a legtöbbet, annak ellenére, hogy lassan sejteni kezdi, hogy ő is csak addig fontos, míg pár év múlva nem jön majd valaki, aki szebb és fiatalabb nála. Akkor ugyanúgy a semmibe zuhan ő is, ahogyan a rendező kis hercegnője, Beth, aki Nina előtt volt a balettkar csillaga. A lány mindeközben összebarátkozik riválisával, Lilyvel, akinek segítségével felszabadítja a benne rejlő Fekete hattyút. Ez azonban olyan ijesztő, még önmaga számára is, hogy nem tud szembenézni azzal a ténnyel, hogy mindez ő, így cselekedetei egy részét kivetíti Lilyre, alakja szinte eggyé olvad az övével.

Körül-belül ezen a ponton indul el a két lány története más és más irányba. A Perfect Blue-ban végleg átveszi a vezetést a krimiszál, Mima őrülete helyett már Rumijé kerül a középpontba. Nina azonban nem szabadul ki saját elméje börtönéből. Míg Mima végül magára talál, addig ő végleg elveszt mindent, ami a régi énjét jelentette. Ezzel magyarázható az is, hogy a bemutatón az egyetlen hibát a Fehér hattyú megformálása közben véti, pedig azelőtt ez a szerep annyira ő volt, hogy még gyakorolnia szem kellett hozzá. A Fekete hattyú viszont már más kérdés. Nina gyilkol és gyilkos lesz, az igazi lelkiismeret nélküli, gonosz ikertestvér, s alakítása hátborzongatóan hiteles. Majd következik a Hattyú halála, a Fehér hattyú pedig ezennel meghal. Megölte őt a gonosz, fekete ikertestvére. Mikor a vérben fekvő Ninához odarohan a társulat, ő csak ennyit mond: "Éreztem. Tökéletes volt. Tökéletes voltam."

Ez a három rövid mondat még sokáig ott vibrál a nézőben, miközben a hideg futkos a hátán. Megrázó befejezés, ám ha komolyan belegondolunk, Nina tette és szavai tökéletesen józanok és érthetőek. Az élete nem szólt másról, mint a balettről és a tökéletességre való törekvésből. A életét tehát azzal zárta, hogy olyan tökéletesen alakította a Hattyúkirálynőt, ahogyan előtte még senki sem. Nina ugyan meghal, de megszületett a legenda. A legenda, akit, hiába lett most már ő a rendezőúr új kis hercegnője, mégsem fognak pár év múlva elküldeni a színháztól, mint ahogyan elődjét. Nina, ha ebből a szempontból nézzük, úgymond beteljesítette a végzetét.

SPOILER VÉGE

Akadnak eltérések Nina és Mima személyiségében is. Előbbi egy jégtömb, aki mások és önmaga által felállított szabályok szerint éli az életét, míg utóbbi kissé naivabb, de színesebb, összegészében szerethetőbb lány. Ami a művészeti értékeket illeti, ott egyértelműen Nina győzedelmeskedik. A balett a "táncok királynője", sokkal magasztosabb, mint Mima popzenekara, a csekély közönség előtt fellépegető Cham. Ezeknek a változtatásoknak, s pár bekezdéssel ezelőtt tárgyaltaknak köszönhető, hogy a Fekete hattyú végeredményben mégsem csak egy élőszereplős Perfect Blue-feldolgozás lett, hanem egy önálló művészi alkotás.

Darren Aronofsky filmjein nem lehet túllépni, nem hagyják magukat. A megtekintés után még órákig nem engedik ki bűvkörükből a nézőt, a lelkéig hatolnak és felzaklatják. Ez a tendencia a Fekete hattyú esetében is folytatódott. A filmért, megérdemelten Golden Globe-díjra jelölt Aronofsky mellett azonban még ott van a zseniális zeneszerző, Clint Mansell is és az operatőr, Matthew Libatique. Mindkettejükkel szoros a rendező együttműködése, már a Pi, a Rekviem egy álomért és A forrás esetében is közösen dolgoztak. A zene és a képi világ tökéletesen visszaadja és erősíti a Nina lelkében zajló folyamatok bemutatását. A film összes eleme együtt lélegzik, megbonthatatlan egységet alkotva. Mondhatnám, tökéletes egymásra találás, de így a film után, már ódzkodom ennek a szónak a használatától.

Azonban a színészek sem elhanyagolhatóak, sőt! A Lilyt alakító Mila Kunis meg is kapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-jelölést a hátborzongatóan briliáns alakításáért. További fontos katalizátor-szereplőként feltűnik Vincent Cassel, aki a rendezőt alakítja, valamint a kiégett, eldobott balettáncos, Beth személyében Winona Ryder is megjelenik. Valamint ott van a főszereplő, Natalie Portman, aki még sokkal több, mint maga Nina, hiszen elmondhatatlanul hitelesen játssza mind őt, mind a Fehér és a Fekete hattyút. Ráadásul a film hemzseg a balettbetékben, amikben ő maga táncol, hivatásos táncosnőket megszégyenítően. Félelmetesen komplex karaktermegformálásáért neki is kijárt egy Golden Globe-jelölés, amit, reméljük, sikerül is díjra váltania.

A Perfect Blue hatásait azonban, továbbra is így gondolom, felesleges tagadni. A történet és az alaptéma hasonlóságán kívül még a két főhős neve (Mima és Nina) is kísértetiesen hasonlít. Valamint, bár mindkét alkotás több plakáttal is bír, megnézve egy-egy bizonyosat főplakátok közül, újabb párhuzamot fedezhetünk fel. A Perfect Blue esetében  a kirakóként darabjaira hulló Mima ugyanúgy a teljes összeomlást, szétcsúszást jelképezi, mint ahogyan a Fekete hattyú plakátján végigfut a repedés Nina arcán, s egyúttal az életén. Jobb lenne az ihletettséget nem tagadni, inkább tiszteletadásként utalni rá.

Mindent összevetve, a Fekete hattyú az utóbbi évek egyik legjobb filmalkotása. Igazi művészfilm, ezért kicsit furcsa is (bár mindenképpen megérdemelt) a sok Golden Globe jelölés, amiből magának a filmnek is kijutott. Mindenképp érdemes a megtekintésre!

hivatalos magyar premier: 2011. február 17.

Gravitation

A Gravitation (グラビテーション) Murakami Maki 1996-2002 között futó, hivatalosan 12 kötetes (később lettek még fejezetek az interneten publikálva) mangasorozata. 1999-ben két OVA (Original Video Animation) készült belőle, majd 2000-2001-ben egy 13 részes animeverzió is napvilágot látott, Bob Shirohata rendezésében. Mindegyik verziójában alapmű a boys' love (két férfi szerelmét elmesélő) történeteket kedvelők körében. Az anime Magyarországon is bemutatásra került, a manga kiadása pedig jelenleg a negyedik kötetnél tart, a Mangattack kiadó gondozásában. Ez az kritika a két OVA, az anime és a manga első három kötetének ismeretében íródott.

A történet egyik főszereplője Shindo Shuichi, aki bukdácsol az iskolában, egyetlen életcélja van, hogy sikeres és híres techno zenész legyen. A barátjával, a gitáros Hiróval van is egy zenekaruk, a Bad Luck, amiben ő énekel és szintetizátoron játszik. Egyik este, mikor Shuichi épp hazafelé tart, a szél elragadja a kezében tartott lapot, s az egy idegen lába előtt landol. A férfi elolvassa a rajta található dalszövegkezdeményt és, ismeretlenül, kemény kritikával illeti Shuichit. A fiú ebbe nem tud belenyugodni, s folyton a rejtélyes illető jár az fejében. Egy véletlen folytán újra találkozik vele, s nem sokára azt is megtudja, hogy a férfi egy híres szerelmesregény-író, Yuki Eiri. A sorsuk ezután már menthetetlenül egymásba gabalyodik, egy láthatatlan erő úgy vonzza őket egymás felé, mint a gravitáció.

A mangát először egy könyvesboltban kezdtem el olvasni, s mivel érdekelt a történet folytatása, letöltöttem és megnéztem az animét. Tetszett az is, ám már akkor is megfogalmazódott bennem az, amiben így, a manga első három kötetének elolvasása után már biztos vagyok. Hiába kultuszanime a Gravitation, az adaptáció, az igazat megvallva, jóval elmarad az eredeti műtől. A manga karakterei sokkal színesebb, mélyebb személyiségek. A legfontosabb különbség Shuichi esetében van, aki az animében inkább csak egy hiperaktív kisfiúra emlékeztet, akinek most épp Yuki a mániája a plüssnyuszi helyett. Szerencsére a mangában sokkal kevésbé idióta, s ennek köszönhetően az érzelmei is sokkal komolyabban vehetők. Döntéseket hoz, gondol az emberi kapcsolataira, s ha kell, még fegyelmezett is tud lenni. Valamint, s ez igenis egy lényeges pont, ha a művet a realitás szempontjából vizsgáljuk, jár iskolába. Az animében Shuichi háttértörténete valahogy elsikkad.

Yuki Eiri karaktere mindkét változatban egyaránt nagyon izgalmas. Igazi megfejhetetlen figura, akinek múltja, mint a hozzá hasonlóké általában, sötét titkot rejt. A személyisége, életszemlélete és -stílusa tökéletes ellentéte Shuichiénak, ezért gyakran csak nagyon nehezen tudja elviselni őt. Azonban talán ez is az egyik oka annak, hogy valamiért mégis vonzza ez az epres pocky-rajongó (pocky: japán édesség, "pudingba mártott ropi"), rózsaszínhajú álmodozó. Ebben nyilván közrejátszik az az önzetlen és feltétel nélküli szeretet, amit a fiú kérés nélkül, sőt, visszautasítás ellenére nyújt neki.

Nagyon fontos szereplő még a Bad Luck másik tagja, Nakano Hirosi is. Ő, legjobb barátjával, Shuichivel ellentétben elég jó tanuló, ráadásul sokkal megfontoltabb. Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy inkább ő a zenekar összetartó ereje, ám ez pont fordítva van, igazából Suichi lendülete viszi őket előre. Ugyan akad Hirónak megingása, ő egy igazán jó barát, akire szüksége is van izgága főhősünknek. A többi megjelenő szereplő, az együttesek tagjai, Yuki családja, a menedzsment egy összefonódó karakterrendszert alkot, amiben mindenkinek megvan a maga dramaturgiai szerepe, érdemes mindenkire odafigyelni.

A történetben fontos szerep jut a zenének is, megjelenik a rajongás témaköre és az együttesek közti rivalizálás is. Az animében többször látható fellépni maga a Bad Luck, valamint hallhatjuk Shuichi példaképeit, a történet legendás zenekarát, a Nittle Graspert is. Ezek, valamint az opening és az ending zenéje mind-mind a techno, vagyis az elektronikus tánczene műfajába sorolhatóak. Nagyon élvezetessé teszik a animét és tökéletesen illeszkednek hozzá.

Grafika tekintetében a mangának volt még hova fejlődni az első három kötet után, erre többször utal maga a mangaka is a személyes, humoros megjegyzéseiben az egyes fejezeteknél. Sok az elnagyolt rajz, ám minden kötetlen, természetesen, vannak csodaszépen kidolgozott képek is. Összességében kellemes olvasni, bár a magyar átírás (pl.: Shuichi=Súicsi) bizonyára sokaknak szúrja a szemét, de egy idő után megszokható. Az anime grafikájába nem tudok és nem is akarok belekötni. A karakterek szépek, bár, főként Shuichi, kicsit különböznek a manga-beli alteregójuktól. Az OVA-kon is összesen csak annyi látszik, hogy már kissé elhaladt feledtük az idő.

A yaoi (homoszexuális kapcsolatot bemutató mű) besorolás miatt az anime esetében annak sem kell aggódnia, aki esetleg idegenkedik az ilyen történetektől, ugyanis, az első OVA egyik jelentét leszámítva, pár csókon kívül több nem nagyon történik, inkább az érzelmeken van a hangsúly. A manga azért az előző téren is nyitottabb, s ahogy olvastam, ez a későbbi kötetekben még fokozódik. Mindenesetre erre is érvényes az aranyszabály, akinek nem tetszik, nem kell olvasnia. Mindenki másnak viszont csak ajánlani tudom!

Chihiro VS. Dorothy

Mijazaki Hajao Chihiro Szellemországban című animációs filmje több elemet is merít az Óz, a csodák csodája című filmklasszikusból, ám különbségek is jócskán akadnak a két alkotás között. Ezek feltérképezését a főhősök, Chihiro és Dorothy jellemének megvizsgálásával tegyük meg.

Chihiro története a modern Japánban kezdődik. A szüleivel másik városba költöznek, s ő irtózik a változástól, ragaszkodik a régi iskolájához, a barátaihoz. Ezzel szemben Dorothy az 1900-as évek eleji Kansasban épp ellenkezőleg, elvágyódik, mint ahogy dalban megfogalmazza, a „szivárványon túlra”. Közös vonás azonban, hogy ekkor egyikükre sem szentel figyelmet a saját családja. Míg Chihiro hasztalan próbálja meggyőzni a szüleit arról, hogy forduljanak vissza, ne menjenek be az elhagyatott vidámparkba, addig Dorothy azzal küszködik, hogy valahogy felhívja a figyelmet a gondokra, amik Totó kutyája viselkedése miatt alakultak ki Miss Gulch és közötte. A másik világba való átlépést az előbbi kislány tragédiaként éli meg, hisz szülei disznókká változtak, ő maga pedig kezd eltűnni. Kétségbeesésében arról kezdi győzködni magát, hogy mindez csupán álom. Ezzel szemben utóbbi kíváncsian lép ki a házból, hogy megnézze, hova sodorta a forgószél, s eleinte talán még örül is a helyzetnek, amelynek valóságosságát az utolsó pillanatig töretlenül hiszi. Dorothy személyiségében hordozza a fogékonyságot az egzakt jelenségek befogadására, ez már a Marvel professzornál tett látogatásakor kiderül, amikor a jós minden szavát igazi jövendölésként értelmezi, s fel sem merül benne annak lehetősége, hogy a professzor egyszerűen csak csalt, illetve ráhibázott egy-két tényre.

Chihiro nem sokára újra találkozik a fiúval, akivel előzőleg a hídon ismerkedett meg. Haku segít neki, ezután a kislány már feltétlenül megbízik benne, ő pedig haladéktalanul elküldi Jubabához, a világuk uralkodójához. Eközben Dorothyt Pöttömföld lakói kezdik éljenezni, majd pedig hallgatva a jó Északi Boszorkány szavára, elindul a birodalom mágusának, Óznak a keresésére, hogy hazajuthasson. Mindkét lány azonnal felismeri a segítséget újonnan megismert jótevőikben, így engedelmeskedik neki, követi az utasításaikat, s mindketten meghökkentő elszántságot tanúsítanak annak véghezvitele közben.

A lányok nagyon könnyen kötnek barátságokat, mindenkiben a jót látják meg, s képesek második esélyt adni. Így fogadja Chihiro kis csapatába a több cselédet is bekebelező Arcnélkülit, s Dorothy az Oroszlánt, aki először megpróbálta megtámadni őket. Ki is derül, hogy jól döntöttek, hisz e személyek is egytől egyik leghűségesebb útitársaikká szegődnek. Mindketten nagyon szeretetreméltóak, így meglágyítják még a kezdetben elutasító és mogorva Kamadzsi, illetve Óz palotájában a kapuőr szívét is. Önzetlenek, a történet folyamán egyre inkább a szeretetteik érdekeit helyezik előtérbe. Chihiro Hakuért kockáztatja akár az életét is, Dorothy pedig már-már elgondolkozik rajta, hogy a barátaival marad a Smaragdvárosban, mikor látja rajtuk, mennyire megviseli őket a távozása. Emellett pedig ott a fő motiváló ők mindkettejüknél, a családjuk iránti szeretetük. Az előbbi kislány a disznóvá változott szüleit szeretné megmenteni, az utóbbi haza akar jutni, nehogy Em néni belebetegedjen elvesztésének fájdalmába.

Chihiro a történet folyamán az elkényeztetett, lusta, mihaszna, akaratos kislányból lassan kötelességtudó felnőtté érik, aki a kezdeti nehézségek ellenére is kitartóan és kötelességtudóan végzi a számára kiszabott munkát, már nem panaszkodik vagy ellenkezik. Dorothy világszemlélete, amelyben eleinte csak a saját, illetve kiskutyája, Totó érdekeit tartja legelőbbre valónak átalakul, csupán egészséges igazságérzet marad a helyén, de már nem feltétlen egyedül önmagáért, egy rajta túlmutató, mások érdekeit szolgáló célért is ki áll, ha kell. Ezenkívül mindketten udvariasságot, tiszteletet tanulnak, rájönnek, hogy így tudnak legjobban boldogulni az ismeretlen világban.

A leleményesség is fontos szerepet tölt be a karakterük szempontjából, hiszen ha nem lennének az ebből fakadó nagy szerencséik, akkor Chihiro nem kapná meg a mindenféle hulladék miatt teljesen eltorzult folyamisten hálájából azt a varázssütit, amivel később megmenti Haku életét, s Dorothy sem öntené le véletlenül vízzel a gonosz Nyugati Boszorkányt, mikor Madárijesztő barátja eloltásán fáradozik, hogy aztán könnyűszerrel megszerezze a banya elsorvadása után annak seprűjét.

Ám bármekkora elszántság és bátorság lakozik is bennük, a két lányt egyaránt hatalmába keríti a kétségbeesés, legalább egy alkalommal. Chihiro legnagyobb félelme, hogy nem fogja felismerni a szüleit, hogy nem fog tudni kiszabadulni ebből a különös világból, amibe belecsöppent. A film végére azonban már nem csak hogy elfogadja a helyzetet, az alagút végéről való visszatekintése azt jelzi, hogy már szívébe is zárta. Dorothy leginkább Em néni egészségét tartja szem előtt, ám közben életében először meg kell küzdenie a honvággyal, a családja hiányával, meg kell tapasztalnia, milyen egyedül lenni, ahhoz, hogy kellőképp tudja értékelni életét a farmon.

Az ifjú főhősnők karakterén kívül Mijazaki Hajao Chihiro Szellemországban című műve több más elemében is megidézi az Óz, a csodák csodáját, mint például, hogy Chihiro ugyanúgy nem térhet haza az otthoni ruhája, mint Dorothy a piros cipellő nélkül, valamint a szél, amely az alagútban fúj, mikor előbbi kislány átkel a szüleivel az idegen világba, egyértelműen utalhat a forgószélre, ami utóbbit házastul repíti Pöttömföldére. De a leglényegesebb mindenképp a hasonló módon lezajló jellemfejlődés, amelyen mind Chihiro, mind Dorothy keresztülmegy kalandjai során.