Gravitation

A Gravitation (グラビテーション) Murakami Maki 1996-2002 között futó, hivatalosan 12 kötetes (később lettek még fejezetek az interneten publikálva) mangasorozata. 1999-ben két OVA (Original Video Animation) készült belőle, majd 2000-2001-ben egy 13 részes animeverzió is napvilágot látott, Bob Shirohata rendezésében. Mindegyik verziójában alapmű a boys' love (két férfi szerelmét elmesélő) történeteket kedvelők körében. Az anime Magyarországon is bemutatásra került, a manga kiadása pedig jelenleg a negyedik kötetnél tart, a Mangattack kiadó gondozásában. Ez az kritika a két OVA, az anime és a manga első három kötetének ismeretében íródott.

A történet egyik főszereplője Shindo Shuichi, aki bukdácsol az iskolában, egyetlen életcélja van, hogy sikeres és híres techno zenész legyen. A barátjával, a gitáros Hiróval van is egy zenekaruk, a Bad Luck, amiben ő énekel és szintetizátoron játszik. Egyik este, mikor Shuichi épp hazafelé tart, a szél elragadja a kezében tartott lapot, s az egy idegen lába előtt landol. A férfi elolvassa a rajta található dalszövegkezdeményt és, ismeretlenül, kemény kritikával illeti Shuichit. A fiú ebbe nem tud belenyugodni, s folyton a rejtélyes illető jár az fejében. Egy véletlen folytán újra találkozik vele, s nem sokára azt is megtudja, hogy a férfi egy híres szerelmesregény-író, Yuki Eiri. A sorsuk ezután már menthetetlenül egymásba gabalyodik, egy láthatatlan erő úgy vonzza őket egymás felé, mint a gravitáció.

A mangát először egy könyvesboltban kezdtem el olvasni, s mivel érdekelt a történet folytatása, letöltöttem és megnéztem az animét. Tetszett az is, ám már akkor is megfogalmazódott bennem az, amiben így, a manga első három kötetének elolvasása után már biztos vagyok. Hiába kultuszanime a Gravitation, az adaptáció, az igazat megvallva, jóval elmarad az eredeti műtől. A manga karakterei sokkal színesebb, mélyebb személyiségek. A legfontosabb különbség Shuichi esetében van, aki az animében inkább csak egy hiperaktív kisfiúra emlékeztet, akinek most épp Yuki a mániája a plüssnyuszi helyett. Szerencsére a mangában sokkal kevésbé idióta, s ennek köszönhetően az érzelmei is sokkal komolyabban vehetők. Döntéseket hoz, gondol az emberi kapcsolataira, s ha kell, még fegyelmezett is tud lenni. Valamint, s ez igenis egy lényeges pont, ha a művet a realitás szempontjából vizsgáljuk, jár iskolába. Az animében Shuichi háttértörténete valahogy elsikkad.

Yuki Eiri karaktere mindkét változatban egyaránt nagyon izgalmas. Igazi megfejhetetlen figura, akinek múltja, mint a hozzá hasonlóké általában, sötét titkot rejt. A személyisége, életszemlélete és -stílusa tökéletes ellentéte Shuichiénak, ezért gyakran csak nagyon nehezen tudja elviselni őt. Azonban talán ez is az egyik oka annak, hogy valamiért mégis vonzza ez az epres pocky-rajongó (pocky: japán édesség, "pudingba mártott ropi"), rózsaszínhajú álmodozó. Ebben nyilván közrejátszik az az önzetlen és feltétel nélküli szeretet, amit a fiú kérés nélkül, sőt, visszautasítás ellenére nyújt neki.

Nagyon fontos szereplő még a Bad Luck másik tagja, Nakano Hirosi is. Ő, legjobb barátjával, Shuichivel ellentétben elég jó tanuló, ráadásul sokkal megfontoltabb. Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy inkább ő a zenekar összetartó ereje, ám ez pont fordítva van, igazából Suichi lendülete viszi őket előre. Ugyan akad Hirónak megingása, ő egy igazán jó barát, akire szüksége is van izgága főhősünknek. A többi megjelenő szereplő, az együttesek tagjai, Yuki családja, a menedzsment egy összefonódó karakterrendszert alkot, amiben mindenkinek megvan a maga dramaturgiai szerepe, érdemes mindenkire odafigyelni.

A történetben fontos szerep jut a zenének is, megjelenik a rajongás témaköre és az együttesek közti rivalizálás is. Az animében többször látható fellépni maga a Bad Luck, valamint hallhatjuk Shuichi példaképeit, a történet legendás zenekarát, a Nittle Graspert is. Ezek, valamint az opening és az ending zenéje mind-mind a techno, vagyis az elektronikus tánczene műfajába sorolhatóak. Nagyon élvezetessé teszik a animét és tökéletesen illeszkednek hozzá.

Grafika tekintetében a mangának volt még hova fejlődni az első három kötet után, erre többször utal maga a mangaka is a személyes, humoros megjegyzéseiben az egyes fejezeteknél. Sok az elnagyolt rajz, ám minden kötetlen, természetesen, vannak csodaszépen kidolgozott képek is. Összességében kellemes olvasni, bár a magyar átírás (pl.: Shuichi=Súicsi) bizonyára sokaknak szúrja a szemét, de egy idő után megszokható. Az anime grafikájába nem tudok és nem is akarok belekötni. A karakterek szépek, bár, főként Shuichi, kicsit különböznek a manga-beli alteregójuktól. Az OVA-kon is összesen csak annyi látszik, hogy már kissé elhaladt feledtük az idő.

A yaoi (homoszexuális kapcsolatot bemutató mű) besorolás miatt az anime esetében annak sem kell aggódnia, aki esetleg idegenkedik az ilyen történetektől, ugyanis, az első OVA egyik jelentét leszámítva, pár csókon kívül több nem nagyon történik, inkább az érzelmeken van a hangsúly. A manga azért az előző téren is nyitottabb, s ahogy olvastam, ez a későbbi kötetekben még fokozódik. Mindenesetre erre is érvényes az aranyszabály, akinek nem tetszik, nem kell olvasnia. Mindenki másnak viszont csak ajánlani tudom!