A következő címkéjű bejegyzések mutatása: japán. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: japán. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 27., péntek

Nobuta wo Produce

A Nobuta wo Produce egy 2005-ös japán dorama, a címe eredeti írásmódban 野ブタ。をプロデュース (kiejtés: Nobuta wo purodyuusu), angol fordításban pedig Producing Nobuta. 10 részes, műfajilag pedig elég nehezen besorolható. Amellett, hogy egy nagyon jó vígjáték, történet rendkívül mély és megható is. A legtöbb helyen iskolai drámaként határozzák meg, de, szerintem, a legfontosabb tudnivaló róla, hogy az alaptémája a barátság.

A címszereplő igazi neve Kotani Nobuko, a mulatságos Nobuta (buta=malac) csupán a fedőneve, amit a producerei használnak. Ugyanis vannak neki. A történet kezdetén Nobuta új diákként érkezik az iskolába, de az osztálytársai szinte azonnal piszkálni és gúnyolni kezdik a már eleve megszámlálhatatlan komplexussal küzdő, teljesen a saját kis sötét világába befordult lányt. Ezt látva az iskola a nagymenője, a tökéletes imázsára minden szempontból kínosan ügyelő Kiritani Shuuji és a mindenki által (nem alaptalanul) teljesen lököttnek tartott Kusano Akira elhatározzák, hogy segítenek neki és népszerűvé teszik. Ez azonban már csak azért sem egyszerű, mivel Shuuji és Akira távol állnak attól, hogy barátok legyenek, ráadásul az előbbinek nagyon kell ügyelnie arra is, hogy a ténykedésük titokban maradjon, máskülönben lőttek az önmagáról precízen kialakított képnek. Amikor belevágnak, még nem is gondolják, hogy ők is legalább ugyanannyit fognak változni producelés hatására, mint maga Nobuta.

Nem vártam, hogy ez a dorama annyira jó lesz, mint amennyire az. A hangulat és a történet részről részre egyre komolyabbra fordul, s szinte maga a néző is megéli a szereplők lelki változásait. A karakterek minden szempontból rendkívül precízen kidolgozottak, a változásaik logikusak és fokozatosak, nincs olyan, hogy egyik részről a másikra személyiséget váltanak. Igazán mély jellemrajzokat kapunk, sok-sok szépen árnyalt tulajdonsággal. Ez, természetesen, nem sikerülne olyan jó színészek nélkül, akik képesek azt az utat, amit a szereplők bejárnak hitelesen és érzékenyen bemutatni. Szerencsére a főszereplő három fiatal, Kamenashi Kazuya, Yamashita Tomohisa és Horikita Maki tökéletesen megfelelnek az elvárásoknak, s alakításukkal felejthetetlenné teszik Shuujit, Akirát és Nobutát.

Főszereplők:

Kiritani Shuuji (Kamenashi Kazuya)
A fiú, akit látszólag mindenki szeret. Hiába szól a történet Nobuta produceléséről, az, aki a legtöbbet változik az epizódok során, az Shuuji. Úgy ismerjük meg őt, mint az iskola kedvencét, aki okos, kivétel nélkül mindenkivel kedves és figyelmes, barátok egész hada veszi körül és az iskola legszebb lányát mondhatja a barátnőjének. Azonban, a felszín alatt, Shuujinak igazából egy barátja sincs, egyáltalán nem táplál semmiféle szeretet a társai iránt, s minden erejével azon van, hogy kibúvókat találjon randevúi alól. SPOILER Pedig ha valaki, Mariko biztosan nem ezt érdemelné. SPOILER VÉGE Shuuji valójában nem több, mint egy kép, egy illúzió, akit még a saját öccse is mérhetetlenül álszentnek tart. Aztán megsajnálja Nobutát, vagy legalábbis feldühíti, hogy a lány hagyja, hogy a többiek megalázzák. Ha valaki, hát ő tisztában van vele, hogy a népszerűségnek igenis meg van a receptje, s nem kell mást tenni, mint aszerint élni. Így aztán hagyja, hogy az idióta Akira, akit ki nem állhat belerángassa őt élete első önzetlen cselekedetébe. Hiszen, a producelésről nem fog tudni senki, így elismerést sem várhat érte. SPOILER Shuuji lassan elkezd ráébredni, hogy megszerette Akirát és Nobutát, hogy legszívesebben velük tölti az idejéét. Előttük nem kell maszkot viselnie, s ők mégis úgy szeretik, ahogy van. Kiállnak mellette, mikor az élethazugsága kártyavárként összeomlik és a fiú "barátai" ellene fordulnak. Shuujiban ekkor tudatosul, hogy egészen eddig mennyire egyedül volt. Átértékelődnek benne az emberi kapcsolatai, őszintébb lesz, elkezd jobban odafigyelni a családjára is. SPOILER VÉGE


Kusano Akira (Yamashita Tomohisa)
A fiú, akit senki sem vesz komolyan. De nem is lehet! Akira folyamatosan úgy viselkedik, mint akinek nincs ki mind a négy kereke, idiótán ugrándozva szökdécsel a lépcsőkön, hatalmas gesztikulációval prezentálja a szaggatottan és dallamosan előadott mondandóit, s előszeretettel beszél magában. Ezek után nem csoda, hogy mindenki kissé retardáltnak tartja, inkább nem is foglalkoznak vele, csak elfogadják, hogy ott van. Talán ő az az ember, akit Shuuji leginkább ki nem állhat, ugyanis a fiú a tökéletes ellentéte. Akira maga az őszinteség, szívből cselekszik és szívből beszél, azt teszi, amihez kedve van, s nem mérlegel minden megszólalása előtt. Felelőtlen, pont ezért nem jön ki a kőgazdag apjával sem és él inkább a helyi tofu-árusnál. SPOILER Azonban ő is változik a történet során. Akira eleinte kicsit olyan, mint egy önfejű kisgyerek. Kicsit talán önző is, de nem bántóan. Aztán jön Nobuta és Shuuji, s mellettük rádöbben, hogy néha igenis félre kell tenni azt, amit mi akarunk, néha bizony nem szabad meggondolatlanul mindent kimondani. Akira felnő. Ezidáig teljesen egyedül ment a saját feje után, mivel a személyisége követhetetlen volt a társai számára, így most tanulja meg, milyen az, mikor már nem csak egymaga van és oda kell figyelnie másokra is. Nagyon jó barát válik belőle. SPOILER VÉGE


Kotani Nobuko (Horikita Maki)
A lány, akit mindenki csak bánt. Nobuta már eleve úgy érkezik meg az új iskolába, hogy előzőleg valahol már teljesen lelki ronccsá tették. Minden rezdüléséből árad a világtól való rettegés, állandóan lehorgasztott fejjel, görnyedt háttal jár, s igyekszik elbújni a hosszú, kócos haja mögött. A viselkedése őszintén szólva kissé bizarr, így hamarosan az új osztályban is az egyre durvább piszkálódások áldozata lesz. Szinte öntudatlanul egyezik bele Shuuji és Akira producelési ötletébe. Ő nem igazán népszerű szeretne lenni, inkább csak azt akarná, hogy ne bántsák, legyen pár barátja és tudjon őszintén mosolyogni. Neki ennyi tökéletesen elég lenne. SPOILER És lassan sikerül. A legnagyobb eredmény, amit a fiúk elérnek Nobutánál, az az, hogy a számtalanszor megsebzett lány közel meri őket engedni magához. Barátok lesznek, s ahogy Nobuta megtapasztalja, hogy léteznek olyan emberi kapcsolatok is, amik örömet hoznak és nem szenvedést, kezd nyitottabbá válni mások felé is. Azt, hogy mennyire szereti Shuujit és Akirát a legszebben az a jelenet példázza, amikor az átkot feloldó amulettet(?) a vízbe dobja, hogy ha már egyszer rossznak kell történnie, az mindhármukkal történjen. SPOILER VÉGE Nobuta nagyon szeretni való, s ahogy halad előre a történet, arra is rájövünk, mennyire értékes ember.

A három fő karakter mellett akad még jó pár emlékezetes mellékszereplő is, például az igazgatóhelyettesnő (Natsuki Mari), akit valószínűleg a középkorban már rég megégettek volna boszorkányság vádjával, illetve a hozzá meglehetősen hasonló könyvesboltos (Imawano Kiyoshiro), aki csak a széplelkű embereknek engedi meg, hogy betérjenek a boltjába. Ott van még ezenkívül Shuuji barátnője, Mariko (Toda Erika), aki azt a ritka típust képviseli, aki szép, közkedvelt és emellett még határtalanul jóindulatú, tiszta szívű és kedves is. Valamint Nobuta titokzatos rosszakarója, akinek a kilétére jó sokáig nem derül fény.


A dorama alaptémája tehát az igazi, értékes és mély barátság. Sajnos, ennek a nagyon fontos emberi kapcsolatnak a bemutatását gyakran háttérbe szorítja a doramákban a szerelmi szál, s épp azért különleges a Nobuta wo Produce, mert itt végig egyértelműen ez marad a fókuszpontban. SPOILER Annak ellenére is, hogy Akira egy idő után elkezd ennél többet érezni Nobuta iránt. A fiú pont ennek kapcsán hozza meg a legérettebb döntését, miszerint semmi esetre sem fogja veszélyeztetni hármuk barátságát, inkább lemond a saját vágyairól. Az önzetlen barátságról Nobuta is szép példát ad, amikor a sorozat végén elküldi-elengedi Akirát az elköltöző Shuuji után. SPOILER VÉGE

A Nobuta wo Produce-on rengeteget lehet nevetni. Ahogy az egy iskolai doramától elvárható, sorra jönnek a bonyodalmak, események, amik a mély üzenet és tartalom mellett többnyire hihetetlenül szórakoztatóak. Nem hiába vált a sorozat több mondata is valóságos szállóigévé a rajongók között, a jellegzetes gesztusokat már nem is említve. Tagadhatatlanul előfordul pár sablon megoldás is, ám összességében egy egyedi sorozatról beszélhetünk, akinek ember legyen a talpán, aki előre megmondja a végét!


A 47th Television Drama Academy Awardson szántalan díjat is elnyert a dorama, teljesen megérdemelten. A legjobb sorozat, rendező és forgatókönyv mellett, Kamenashi Kazuya Shuuji alakításáért megkapta legjobb férfi főszereplő díját, míg Horikita Maki a legjobb női mellékszereplőjét Nobutáért. Az Akirát játszó Yamashita Tomohisa sem maradt díj nélkül, ő a 9th Nikkan Sports Drama Grand Prix (2005-06) keretében nyerte el a legjobb színész címet. Az előbbi díjkiosztón elismerést kapott még a dorama zenéje is. A végefőcím alatt hallható Seishun Amigót Kamenashi Kazuya és Yamashita Tomohisa éneklik, mint Shuuji to Akira idiglenes formáció. Ehhez a számhoz készült egy videóklip is:


Ha megengedhetek magamnak egy nagyon személyes megjegyzést: ez a legjobb japán dorama, amit eddig láttam! Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy szórakoztató, de tartalmas és szép történetre vágyik a barátságról.

Letöltési linkek:
dorama (torrent)
magyar felirat (teljes; softsub)
angol felirat (a 00-s rész is)

2011. május 24., kedd

KAT-TUN - WHITE (single)

2011. május 18-án jelent meg a KAT-TUN tizenötödik kislemeze WHITE címmel. A Johnny's Entertainment egyik legsikeresebb fiúcsapatának új kiadványából az első héten 151000 darab fogyott, ezzel az együttes huszadik alkalommal is meghódította az Oricon Weekly Single Chart első helyét.


A kislemez háromféle kiadásban jelent meg, ha a kareoke verziókat nem számoljuk, ez összesen négy új dalt jelent. Ebből kettő, a WHITE és a PERFECT mindhárom verzión megtalálható. Egyértelműen ezt a két dalt szánták a single húzószámainak, erre utal az is, hogy a televíziós szereplések alkalmával is ezeket énekelték, illetve mindkettő feltűnt reklámzeneként is. Íme a különböző kiadások:

Limited Edition
01. WHITE
02. PERFECT
+ DVD
01. WHITE Video Clip
02. WHITE Making-of

First Press Regular
01. WHITE
02. PERFECT
03. Yuuki no Hana
04. WHITE (Original Karaoke)
05. PERFECT (Original Karaoke)
06. Yuuki no Hana (Original Karaoke)

Regular Edition
01. WHITE
02. PERFECT
03. SILENCE
04. WHITE (Original Karaoke)
05. PERFECT (Original Karaoke)
06. SILENCE (Original Karaoke)

Most pedig magukról a dalokról kicsit bővebben:

WHITE
Azt kell mondjam, a címadó dal a kislemez leggyengébb száma. Ez a szám valahogy olyan üres. Még sokadik hallgatás után is komoly erőfeszítésembe került felidézni a szám refrénjét, pedig a fülbemászóság a minimum, amit az ember egy könnyed popdaltól elvár. A szám legnagyobb pozitívuma egyértelműen a Tanaka Koki-féle rapbetét.
A PV-vel hasonlóképp nem vagyok elégedett. A 24-26 éves fiúk, lehetnek akármennyire örökifjúk, gimnazista-szerepben kissé kiöregedettnek hatnak. Az arcokra fagyott mosolyokkal és a videó túl világos pasztell színeivel pedig az egész PV még inkább erőltetett hatást kelt.


Ez a szám hallható, egyébként, a SOFINA Whitening Cosmetics márciusban készült reklámfilmje alatt is. Mivel a tagok közül senki sem jelenik meg benne, valamint nekem ez az egész termék ellenszenves, ide most nem rakom be a videót, de IDE kattintva megtekinthető.

PERFECT
A másik szám, ami a kislemez mindkét változatán megtalálható. Stílusban követi a WHITE-ot, megjegyezhetőség tekintetében pedig, szerencsére, túl is szárnyalja. Nem lehet a PERFECT-ről sem órákig áradozni, mert a címével ellenben nem tökéletes, de szerethető és, mint B-oldalas kislemezdal, tökéletesen megállja a helyét.
Ezt a számot is először egy reklámban hallhattuk, mégpedig az AOKI Suit Company Kamenashi Kazuya szereplésével készített új, a 3D Slim Suit öltönyt népszerűsítő kisfilmjében.


Yuki no Hana
Úgy alakult, hogy a single azon számai lettek a legjobban sikerültek, amik talán a legkevesebb figyelmet kapják, hiszen minden verzión csak úgy harmadikként szerepelnek promotált WHITE és PERFECT mellett. A Yuki no Hana egy nagyon szép popballada. A csilingelő zongoratéma és a halk dobgép megteremti a kellő atmoszférát, amiben aztán a fiúk hangja szabadon kibontakozhat. A visszafogás és szárnyalás folyamatos váltakozása teszi igazán izgalmassá ezt a számot. Képes hatni, érzelmeket kiváltani.

SILENCE
Ez az a szám, amire én azt mondom, az "igazi KAT-TUN". Hiába popcsapat a KT, a legjobban azok a számok állnak nekik, amikkel elmerészkednek a pop és a rockzene határmezsgyéjéig. Ez a dal is dinamikus és sodró, olyan amilyennek lennie kell. Szerény véleményem szerint tanácsosabb lett volna nem "futottak még" szerepbe helyezni ezt a számot, sőt talán az lett volna a legjobb, ha megtámogatják még egy PV-vel is.

A booklet képei nagyon szépek. A fiúk sötét, hideg színeket viselnek, a ruháikban nagyon szép kontrasztot mutatnak a vakítóan fehér háttérszínnel. A kislemez(ek) dalait összességében nézve pedig, azt mondhatni, hogy fele-fele az állás. A két fődal nem sikerült túl emlékezetesre, ám a másik két, nagyon jó bónuszdal kárpótol ezért. Ahogy olvasgattam, az interneten véleményt formálók is többnyire hasonlóan vélekednek. Remélhetőleg a következő kislemez már egységesen erős lesz.

Pár szót ejtenék még a szintén az elmúlt hónapokban megjelent Diamond című számról is, ami NTV Yomiuri GIANTS májustól szeptemberig zajló baseball közvetítéseihez készült, ahol Kamenashi Kazuya mint kommentátor/házigazda tűnik fel.

Diamond
Energikus, pozitív, ösztönző szám. Tökéletesen hozza azt, amit az ember a háttér információk tudatában elvár tőle. Szinte árad belőle a küzdőszellem. Nagyon megérdemelné, hogy valamilyen hivatalos formában is mielőbb kiadásra kerüljön.


Források:
tokyohive (WHITE on Oricon)
OneAsiaa (WHITE track lists)
tokyohive (Kame Pefect CM)
KAT-TUN News and Information (Diamond infos)
Johnny's net (「Dramatic Game 1844」)

2011. május 7., szombat

Yukan Club

A Yukan Club egy 2007-es japán dorama, a címe eredeti írásmódban 有閑倶楽部 (kiejtés: Yuukan kurabu), fordításban ismert még Leisure Club címen is. 10 részes, műfaja szerint pedig iskolai vígjáték.


Ez az a dorama, amiről nem fogok tudni másképp, csak és kizárólag szubjektívan írni, mert egyedül a személyes benyomásoknak köszönheti például, hogy mydramalisten végezetül három csillaggal jutalmaztam. A Mirokut alakító Akanishi Jin miatt kezdtem el nézni, s be kell valljam, jó pár részig ő is maradt az egyetlen oka annak, hogy nem hagytam abba. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznek a sorozatot, az a megszokható lenne.

A történet középpontjában hat, a diáktársaik által körülrajongott, kőgazdag középiskolás áll. Ők alkotják a Yukan Középiskola diáktanácsát, s idejük nagy részét a klubszobájukba elvonultan töltik. Itt azonban szinte azonnal rájuk tör az unatkozás, s ennek megszüntetésére részről-részre újabb ügyekbe bonyolódnak, ami a bűnözőkkel való összetűzéstől a természetfeletti jelenségek megoldásán át a fiatalok szívügyeiig terjedően gyakorlatilag bármi lehet. A jelszó: A lehetetlen lehetségessé tenni: ez a Yukan Club!


A dorama Ichijo Yukari az azonos című 1981-es mangája alapján készült. Máig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a készítők eredetileg anime-adaptációt akartak csinálni és mikor a beléptek a filmstúdióba, meglepődve látták, hogy ott rajzolók helyett színészek vártak rájuk. "Nem baj, megoldjuk!" - gondolhatták magukban. Gyorsan elküldtek egy kolleginát beszerezni egy kis narancs és citromsárga hajfestéket, hogy aztán olyan természetellenes hajszínt varázsoljanak a szereplőgárda két KAT-TUN-os idoljának, Akanishi Jinnek és Junnosuke Taguchinak, amit az átlagos néző tényleg csak egy animében tudna tolerálni. Mindezt kiegészítették azzal, hogy maga a képi világ is bosszantóan túlszínezett, az egész környezet túlzottan irreális egy iskolai doramához. Emellett pedig a színészek szinte valamennyien túljátsszák a szerepeiket, számtalanszor messze átlépve a ripacskodás határát. Színtisztán egy vígjáték anime eszköztárával dolgoznak, elfelejtve, hogy ott azért kellenek az efféle erőteljes reakciók, hogy azok élettel töltsék meg a sok állóképet, erősebb impulzusokat váltsanak ki a nézőből. Azonban, ha élő szereplőktől látunk ilyesmit, az nem csupán irreális és életszerűtlen, hanem idegesítő is. Persze, biztosan vannak, akiknek tetszik az efféle habitus és temperamentum, mert én világ életemben nem ilyen beállítottságú voltam. Azoknak, akik szintén ilyenek és hozzám hasonlóan kitartanak amellett, hogy valami/valaki miatt feltétlenül végig akarják nézni ezt a doramát, továbbra is csak annyit tudok mondani: megszokható.

Ugyanez érvényesül magukat a szereplőket illetően is. A kezdetekkor a komplett hatostól a falra tudtam mászni, később ez jócskán enyhült. De nézzük szép sorban:

Shochikubai Miroku (Akanishi Jin)
A rendőrfőnök fia, elég befolyásos és ő felel az összes akció technikai kivitelezéséért. Hogy ellentmondásossá tegyék, a keményfiús motorja mellé álló kiegészítőként nyalókát kapott, valamit elpityeredős jelenetet szinte minden egyes epizódba.
Igazából Mirokuval nem volt problémám. Ő a legkevésbé eltúlzott és idegesítő szereplő, pont megfelelő mértékben komikus. Hálisten, Akanishi Jin erre nem próbált rátenni még egy lapáttal, így mondhatni a karakter még egészen reális is lett, a többiekhez képest.


Kenbishi Yuri (Minami)
Egy hihetetlenül befolyásos és gazdag üzletember lánya. Az iskolában nem teljesít túl jól és világon csak egyetlen dolog érdekli, az evés.
Yuri az a szereplő, aki iránt egész végig kitartott az ellenszenvem. Olyan, mint egy ösztönlény, mert egyszerűen amint meglátott bármilyen ételt, nem tudott tovább figyelni vagy gondolkodni. Emellett folyamatosan harsány volt, ennél jobban már nem is lehetett volna túlripacskodni ezt a szerepet.


Kikumasamune Seishiro (Yokoyuma Yu)
Ey kórházlánc gazdag örököse, s bár nagyon karrierista, ez a világ eléggé hidegen hagyja. Amellett, hogy ő az ész a csapatban, rendkívül jó a harcművészetek terén is.
Az elején Seishiro karakterét rendkívül üresnek találtam, aztán idővel kezdték  színekkel megtölteni, de akkor meg időről-időre ellenszenvessé vált. Végig nem tudtam őt hová tenni.


Hakushika Noriko (Kashii Yu)
Egy híres japán festő lánya. Az anyja családjában nagy tradíciója van a teaszertartásnak, s ő is előszeretettel foglalatoskodik ezzel. Egyedül a férfiakat gyűlöli, de olyan szinten, hogyha hozzáérnek, tenyéralakú égésnyomot hagyva pofozza fel őket. Ez alól egyedül a Yukan Clubos három fiú a kivétel.
Norikóval nagyon sokáig tartott megbékélnem. Ő volt a másik, akit a legnehezebben viseltem el, de lassan sikerült őt is megszokni, aztán a nagyrészt vele foglalkozó 6. résztől már volt, hogy szimpatizáltam is vele.


Bidou Granmarie (Taguchi Junnosuke)
Félig japán, a svéd nagykövet fia, ezt azzal próbálták érzékeltetni, hogy a haját olyan "szőkére" festették, ahogy csak akkor néz ki valaki, ha ráborul a fejére egy vödör sárga festék. Igazi szépfiú, a lányok körülrajongják, ő pedig küldetésének érzi, hogy mindet meghódítsa. Viszont nagyon gyáva, hiú és kényes.
Bidou volt a másik olyan szereplő, akit a kezdetektől kedveltem. Nagyon eltúlzott karakter, de Taguchi Junnosuke, hálisten, érzékkel játszotta, így a végeredmény őszintén vicces lett.


Kizakura Karen (Suzuki Emi)
Az anyjával él, aki ékszertervező. Nagyon szép és ezzel tökéletesen tisztában is van. Egyetlen életcélja, hogy ezt kamatoztatva szerezzen magának egy gazdag férjet.
Karennel még nem sok üresebb szereplővel találkoztam doramás pályafutásom során. Konkrétan a fenti sorokon kívül, semmi más nem volt benne. Hiába haladt előre a sorozat, nála semmiféle jellemfejlődés nem mutatkozott.


Az állandó mellékszereplők, mint Yuri szülei, Miroku apja, valamint az iskola igazgatója és helyettese egytől-egyig nagyon eltúlzott és ripacs karakterek voltak. Ez, sajnos, az ázsiai doramákban eleve gyakori, hát még itt... Az epizódszereplők között ellenben akadt pár nagyon jó alakítás. ezek közül kiemelném a 6. epizódból Koyama Keiichirót Kariho Yuya szerepében, számomra ő igazán emlékezetes volt.

Ha ennyi negatívumot fogalmaztam meg erről a doramáról, hogy adhattam neki végül mégis három csillagot az ötből? - tehetnénk fel a jogos kérdést. Az, ami a sorozatot megmentette, nem más, mint a barátság. Nem hittem volna a kezdetekkor, de a néha elég erőltetett és bugyuta küldetések és poénok mögött, szép lassan egy nagyon szép és mély barátság-ábrázolás rajzolódott ki a hat főszereplő között. Ha nem is tudtam megszeretni mindegyiküket, az egymás iránti odaadásuk, bajtársiasságuk, gondoskodásuk és szeretetük meghozta a kellő eredményt. Ez az oka annak, hogy végül nem bántam meg, hogy megnéztem ezt a doramát, sőt egy nagyon picike hiányérzetem is volt a befejezése után.

További pozitívumként még a sorozat zenéjét tudom kiemelni, bár egyedül a KAT-TUN - Keep the faith-jét tudom belőle felidézni. Maga az a szám is nagyon-nagyon jó, de az, ahogyan szinte bármilyen szituációhoz és hangulathoz fel tudják használni, ezerféleképp feldolgozva, az tényleg zseniális. Az előfordulhat, hogy valaki számára egy idő után ez unalmassá válik, szerencsére ez nálam nem történt meg. Kedvcsinálónak itt van a szám, videoklipestől:


Összegészében nem tudok mit mondani arra, hogy ajánlom-e ezt a doramát megtekintésre. KAT-TUN rajongóknak érdemes megnézni, mert Akanishi Jin és Taguchi Junnosuke tényleg nem rosszak benne. Ami pedig a többieket illeti, egy esélyt azért nyugodtan lehet neki adni, hátha más fogékonyabb erre a stílusra, mint én.

Letöltési linkek:
dorama (égetett magyar felirattal)
magyar felirat (softsub)
torrent (nekem csak az égetett angol feliratosak indultak el)
manga (angolul; hátha érdekel valakit)

2011. március 5., szombat

Bandage

A Bandage egy 2010-es japán film, a címe eredeti írásmódban バンデイジ. Műfaját tekintve eléggé kevert, van ahol vígjáték, van ahol színtiszta dráma. A téma terén is hasonló a helyzet; egyszerre zenei karriertörténet és bonyolult emberi kapcsolatok meséje. A film Kan Chika regénye alapján készült és Kobayashi Takeshi rendezte.

A történet a 90-es években játszódik. A film elején Tsuzuki Asako (Kitano Kii) egy barátnője, Miharu (An) révén megismeri a Lands nevezetű indie rock együttest. A zenéjük akkora hatást gyakorol a lányra, mint előtte még semmi. Pár hónappal később a barátnője elhívja őt, hogy nézzék meg az együttest élőben. A koncert után hátul várakoznak a zenekarra, mikor egy szerencsés véletlen folytán hozzájuk kerül két VIP karszalag, így be tudnak menni a kulisszák mögé. Bent szó szerint belefutnak az együttes két tagjába, s az énekes, Natsu (Akanishi Jin) még egy kis koncert utána iszogatásra is elhívja őket. Az este végén Natsu felcsalja a lakására Asakót, ám kiderül, hogy a lánynak egyáltalán nem áll szándékában vállalni az egyéjszakás groupie szerepét. Natsu először elküldi, majd lesz olyan szíves, hogy hazavigye. Ugyan bosszantja, mégis izgalmasnak és érdekesnek találja, hogy a lány szereti az együttesét, ennek ellenére mégsem rohan első füttyre a karjaiba. Innentől újra és újra okokat talál rá, hogy találkozhasson Asakóval, s próbálja őt megfejteni. Eközben a Lands épp a nagy áttörésre készül, aminek fejében meg kell írniuk egy széles rétegeknek eladható számot.


Nem! A film végkimenetele korántsem az lesz, amiről úgy gondoljuk a bevezető után, hogy biztos. Nagyon félrevezető a kiindulópont, ugyanis egy újabb zenés, csillogó tündérmesét helyez kilátásba. Azonban ehelyett kapunk egy végtelenül realista, keserédes, minden ízében valós történetet. A szereplők életszerűen viselkednek, nem egysíkúak, a helyzetetek pedig teljesen reálisak. Ritka az ilyen, az együttesekről szóló filmek közül talán csak azok ennyire hitelesek, amelyek igaz történetet dolgoznak fel. A Bandage viszont nem ilyen, épp ezért még elismerésreméltóbb az atmoszféra, amit a színészek, a rendező és, természetesen, a regény írója megteremtettek.


Natsu olyan, mint amilyen egy igazi rocksztár lehet. Nem vonták be a szőke herceg jellemének cukormázával, nem egy illúzió, amilyet a rajongók álmodnak. Maga Asako is kénytelen erre ráébredni. Natsu meg van róla győződve, hogy mindent és mindenkit megkaphat, csak mert egy jól menő együttes énekese. Valószínűleg ez egy ideig pontosan így is volt. Felvett egy szerepet, s ennek megfelelően viselkedik. Aztán pont a visszautasítás miatt kezdi el érdekelni őt Asako. Egyszerre erőszakos és gyerekes - az kell neki, amit nem kaphat meg. Öntörvényű és önző, cseppet sem érdekli őt a körülötte lévők véleménye, csak megy a saját feje után. Ennyi rossz tulajdonság mellett akkor miért szerethető mégis? Azért, mert emberi. Időnként kedves, gyakran vicces, néha önfeláldozó, s mindemellett esendő. Utóbbi tulajdonságát azonban igyekszik minél inkább az érdektelenség maszkja mögé rejteni.


Asako egy teljesen átlagos lány, aki eleinte csak sodródik az eseményekkel. Nem igazán tudja hová tenni Natsut, egyszerre szereti és utálja, tiszteli és lenézi. Mindenesetre, elszakadni nem tud tőle. Natsu még erősebben kötődik hozzá, bár igazából maga sincs tisztában vele, miért. Görcsösen kapaszkodik a lányba, azt hiszi, ő az egyetlen biztos pont az életében, s közben nem veszi észre, hogy a lány pont olyan bizonytalan, mint ő maga. Neki mutatja meg először a dalt is, amit írt, a Genkit. Azt a dalt, amit utána több soron átdolgoznak és megvágnak, hogy aztán elhozza a Landsnek a mindent tönkretevő sikert.

Nagyon fontos szereplő még a Lands gitárosa, Yukiya (Koura Kengo) is. Hozzá kötődik a film talán legszebb jelenete, a magány hátborzongató bemutatása a tengerparton. Akkor értjük meg, miféle sötétség áradt a férfiből már a kezdetektől fogva. Hiába Natsu az együttes vezetője, a fő mozgatórugó nem ő. Yukiya írja mind a zenét, mind a szöveget a számaikhoz, s nyílt titok, hogy neki adatott meg a legnagyobb tehetség a bandából. Natsu folyamatosan úgy éli a mindennapjait, hogy tudja, sehol sincs hozzá képest, s senki nem is néz ki belőle semmit. SPOILER Épp ezért fáj neki mindennél jobban, mikor azt látja, hogy Yukiya még Asakót is elveszi tőle. Megaláztatása után elmegy, s mintegy utolsó megoldásként, megkéri a lány kezét. Ő azonban értetlenül, élből visszautasítja, s ezzel még egy, utolsó csapást mér Natsu megtépázott önbecsülésére. Ezek után következik a film egyik legerősebb jelenete, Natsu és Asako kettőse. SPOILER VÉGE

A film rendesen láttatni enged a zeneipar árnyoldalaiból is. Kétszer is elhangzik a menedzser szájából, hogy "Ez egy szörnyű munka. Ha ezzel foglalkozol, többet egyáltalán nem vagy képes élvezni a zenét.". S hamarosan meg is értjük mire gondolt. Egy bizonyos pont után már nem a zenélés öröme a mozgatóelv, hanem az eladások, a külcsín, a bevétel és az előretörés. A film megrendítően hitelesen ábrázolja, ahogy a Lands fokozatosan eladja magát a tömegízlésnek, s ezzel egyre inkább elveszíti azt, ami régen magát az együttest jelentette. Látjuk, ahogyan a tagok eleinte még bizakodók, ahogy az első közönségkedvenc szám után még kitartanak, reménykednek. Ám ahogy lassan elkészül a második csili-vili, rádióbarát sláger is, egyre mélyebbre süllyednek a reménytelenségben. Gyűlölni kezdik a saját zenekarukat, ami immár szöges ellentétben áll azzal, aminek indult, gyűlölni kezdik egymást, amiért mindenki csak ült és nézte, ahogy az együttes feladja az elveit, azt amiben mindannyian hittek. Gyűlölni kezdik Asakót is, hiszen a "romlásuk" kezdete egybeesik a lány feltűnésével. Ám, mindenek előtt, magukat kezdik gyűlölni. A film egyik leghatásosabb jelenete, mikor Natsu elnyomja a cigarettáját a tükrön, s azt kérdezi: "Ki vagy te?".

A zenék a filmben elsőosztályúak. Nagyon nagy hangsúlyt is kapnak, egyáltalán nem csak mint háttérvonulat jelennek meg. Sőt, igazi főszereplők, a legfontosabb jelenetek legtöbbször egy-egy számhoz köthetőek. Mert miért is kellene mindent kimondani, ha tökéletesen kifejezhető az a zenén keresztül is? Az film tele van felejthetetlen jelenetekkel, amelyek bizonyára mindenkiben még sokáig ott fognak vibrálni. SPOILER Például, mikor Yukiya zenél a sötétben, a torzító kíséretében. Mikor a Lands eljátssza a Hatachi no Sensou-t a próbateremben, amiben kiadják magukból minden fájdalmukat, dühüket és elfeledett szeretetüket, s ők is tudják, hogy, hiába mondtak épp mást, ez lesz az utolsó közös igazi közös pillanatuk. Arról a jelenetről nem is beszélve, mikor az utolsó Asakóval való találkozása után Natsu egy szál gitárral elénekli a Genkit úgy, ahogyan ő azt megírta, s eközben a kamera egyetlen hosszú snittben végigtekint a szobán, ami épp olyan romos, mint Natsu élete. SPOILER VÉGE Ezek után rendszerint gyors vágás (sokszor időugrás) következik.


Ahogy olvastam, film vége sokakban hiányérzetet keltett, ezért most le szeretném írni, szerintem miért volt tökéletes. SPOILER Abban, ahogy Asako sírva nézi, ahogy Natsu énekel, benne van minden. Natsu képes volt újra azt a hatást kiváltani a lányból, mint mikor az először hallgatott Lands-t. Annak ellenére tudta ugyanúgy megérinteni, hogy már látott mindent. Látta, hogyan tiporták egymást az együttes tagjai, látta, milyen visszataszító és kizsákmányoló tud lenni a zeneipar, látta, hogy Natsu valójában mennyire gyenge. S mégis, a varázslat újra működött. Natsu újra megtalálta a zenét és a hitét a tehetségében, Asako pedig, hiába lett azóta profi menedzser, nem veszítette el a képességet, hogy élvezze azt. A képi megjelenítés pedig egyenesen csodálatos. Úgy gondolom, ez így sokkal értékesebb "happy end" lett, mint bármilyen csöpögős, életidegen, hollywoodi lezárás. Főleg, hogy a film során elég egyértelművé vált, hogy Natsu és Asako nem alkalmasak arra, hogy együtt legyenek. Nem is feltétlenül szerelem volt az a kapocs, ami összekötötte őket. SPOILER VÉGE


A film címe többféleképp is értelmezhető. Szó szerinti jelentésben "kötés", ami utalhat, az eseményeket tulajdonképpen elindító, kendőre, amivel Natsu eltakarja Asako szemét a kontaktlencse-incidens után. Ám lehet a "kötés" akár maga Asako is, aki egy ideig úgy tűnik, egyben tartja Natsut, és fordítva is. Ám a legegyértelműbb variáció, egy szójáték, ami rögtön feltűnik, ha megnézzük, hogyan tördelték a címet a plakáton, vagy meghallgatjuk a Lands Bandage c. számát. A tagolás és szó kiejtése is "Band-age", vagyis "zenekar-korszak". Egyébként, az előbb említett számhoz készült egy nagyon jó promóciós videoklip is:


Asakót Kitano Kii alakította, akit annak idején már említettem a LIFE című dorama kapcsán. Nem mondanám, hogy Asako karaktere teljes azonosulást nyújtott, sőt, néha ennek pont az ellentétét éreztem. Kitano Kii nagyon jól megmutatta a lányban lakozó kettősséget, a szende, naiv kislány mellett a "Yoko Onót", akit néha már a néző is együtt utál az együttes tagjaival. Eleinte furcsálltam, hogy Natsut, az elpoposodás miatt önmagával meghasonló rocker szerepét pont Japán egyik leghíresebb popidoljára, Akanishi Jinre osztották. Azonban fejet kell hajtanom Jin előtt, mert bámulatosan hiteles volt. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szép hangja van, s milyen karizmatikus előadó.

Ezt a filmet mindenkinek ajánlanám, akit csak egy kicsit is érdekel a zeneipar világa. Zseniális alkotás, az első perctől az utolsóig.

Letöltési linkek:
film (égetett magyar felirattal; livejournal regisztráció és addolás szükséges)
filmzene (credit: jedoesntsuck)
képek forrása: INNEN.

2011. január 14., péntek

Gravitation

A Gravitation (グラビテーション) Murakami Maki 1996-2002 között futó, hivatalosan 12 kötetes (később lettek még fejezetek az interneten publikálva) mangasorozata. 1999-ben két OVA (Original Video Animation) készült belőle, majd 2000-2001-ben egy 13 részes animeverzió is napvilágot látott, Bob Shirohata rendezésében. Mindegyik verziójában alapmű a boys' love (két férfi szerelmét elmesélő) történeteket kedvelők körében. Az anime Magyarországon is bemutatásra került, a manga kiadása pedig jelenleg a negyedik kötetnél tart, a Mangattack kiadó gondozásában. Ez az kritika a két OVA, az anime és a manga első három kötetének ismeretében íródott.


A történet egyik főszereplője Shindo Shuichi, aki bukdácsol az iskolában, egyetlen életcélja van, hogy sikeres és híres techno zenész legyen. A barátjával, a gitáros Hiróval van is egy zenekaruk, a Bad Luck, amiben ő énekel és szintetizátoron játszik. Egyik este, mikor Shuichi épp hazafelé tart, a szél elragadja a kezében tartott lapot, s az egy idegen lába előtt landol. A férfi elolvassa a rajta található dalszövegkezdeményt és, ismeretlenül, kemény kritikával illeti Shuichit. A fiú ebbe nem tud belenyugodni, s folyton a rejtélyes illető jár az fejében. Egy véletlen folytán újra találkozik vele, s nem sokára azt is megtudja, hogy a férfi egy híres szerelmesregény-író, Yuki Eiri. A sorsuk ezután már menthetetlenül egymásba gabalyodik, egy láthatatlan erő úgy vonzza őket egymás felé, mint a gravitáció.

A mangát először egy könyvesboltban kezdtem el olvasni, s mivel érdekelt a történet folytatása, letöltöttem és megnéztem az animét. Tetszett az is, ám már akkor is megfogalmazódott bennem az, amiben így, a manga első három kötetének elolvasása után már biztos vagyok. Hiába kultuszanime a Gravitation, az adaptáció, az igazat megvallva, jóval elmarad az eredeti műtől. A manga karakterei sokkal színesebb, mélyebb személyiségek. A legfontosabb különbség Shuichi esetében van, aki az animében inkább csak egy hiperaktív kisfiúra emlékeztet, akinek most épp Yuki a mániája a plüssnyuszi helyett. Szerencsére a mangában sokkal kevésbé idióta, s ennek köszönhetően az érzelmei is sokkal komolyabban vehetők. Döntéseket hoz, gondol az emberi kapcsolataira, s ha kell, még fegyelmezett is tud lenni. Valamint, s ez igenis egy lényeges pont, ha a művet a realitás szempontjából vizsgáljuk, jár iskolába. Az animében Shuichi háttértörténete valahogy elsikkad.

Yuki Eiri karaktere mindkét változatban egyaránt nagyon izgalmas. Igazi megfejhetetlen figura, akinek múltja, mint a hozzá hasonlóké általában, sötét titkot rejt. A személyisége, életszemlélete és -stílusa tökéletes ellentéte Shuichiénak, ezért gyakran csak nagyon nehezen tudja elviselni őt. Azonban talán ez is az egyik oka annak, hogy valamiért mégis vonzza ez az epres pocky-rajongó (pocky: japán édesség, "pudingba mártott ropi"), rózsaszínhajú álmodozó. Ebben nyilván közrejátszik az az önzetlen és feltétel nélküli szeretet, amit a fiú kérés nélkül, sőt, visszautasítás ellenére nyújt neki.

Nagyon fontos szereplő még a Bad Luck másik tagja, Nakano Hirosi is. Ő, legjobb barátjával, Shuichivel ellentétben elég jó tanuló, ráadásul sokkal megfontoltabb. Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy inkább ő a zenekar összetartó ereje, ám ez pont fordítva van, igazából Suichi lendülete viszi őket előre. Ugyan akad Hirónak megingása, ő egy igazán jó barát, akire szüksége is van izgága főhősünknek. A többi megjelenő szereplő, az együttesek tagjai, Yuki családja, a menedzsment egy összefonódó karakterrendszert alkot, amiben mindenkinek megvan a maga dramaturgiai szerepe, érdemes mindenkire odafigyelni.


A történetben fontos szerep jut a zenének is, megjelenik a rajongás témaköre és az együttesek közti rivalizálás is. Az animében többször látható fellépni maga a Bad Luck, valamint hallhatjuk Shuichi példaképeit, a történet legendás zenekarát, a Nittle Graspert is. Ezek, valamint az opening és az ending zenéje mind-mind a techno, vagyis az elektronikus tánczene műfajába sorolhatóak. Nagyon élvezetessé teszik a animét és tökéletesen illeszkednek hozzá.


Grafika tekintetében a mangának volt még hova fejlődni az első három kötet után, erre többször utal maga a mangaka is a személyes, humoros megjegyzéseiben az egyes fejezeteknél. Sok az elnagyolt rajz, ám minden kötetlen, természetesen, vannak csodaszépen kidolgozott képek is. Összességében kellemes olvasni, bár a magyar átírás (pl.: Shuichi=Súicsi) bizonyára sokaknak szúrja a szemét, de egy idő után megszokható. Az anime grafikájába nem tudok és nem is akarok belekötni. A karakterek szépek, bár, főként Shuichi, kicsit különböznek a manga-beli alteregójuktól. Az OVA-kon is összesen csak annyi látszik, hogy már kissé elhaladt feledtük az idő.

A yaoi (homoszexuális kapcsolatot bemutató mű) besorolás miatt az anime esetében annak sem kell aggódnia, aki esetleg idegenkedik az ilyen történetektől, ugyanis, az első OVA egyik jelentét leszámítva, pár csókon kívül több nem nagyon történik, inkább az érzelmeken van a hangsúly. A manga azért az előző téren is nyitottabb, s ahogy olvastam, ez a későbbi kötetekben még fokozódik. Mindenesetre erre is érvényes az aranyszabály, akinek nem tetszik, nem kell olvasnia. Mindenki másnak viszont csak ajánlani tudom!

2010. október 2., szombat

LIFE

A LIFE című 2007-es japán dorama Keiko Suenobu 2002-2009 között futott, azonos című, 20 kötetes mangájának a 11 epizódos tévéadaptációja. A Wikipédia szerint elég sok különbség akad a két változat között, ami főként abból adódik, hogy a doramát 11 részbe kellett belesűríteni. Ennek ellenére a történet ott is kerek egész, én egyszer sem éreztem elnagyoltnak, bár igaz, hogy a mangát nem olvastam.


A történet az iskolai bántalmazások témáját járja körül, a középpontba egy átlagos lányt, Shiiba Ayumut (Kii Kitano) állítva. Legjobb barátnőjének, Shii-channak (Akane Osawa) régi vágya, hogy bekerüljön álmai elit gimnáziumába, s hogy ne szakadjanak el egymástól, Ayumu keményen kezd tanulni, hogy őt is felvegyék ugyanoda. A végeredmény azonban az lesz, hogy csak őt veszik fel, Shii-chant nem, aki ezért úgy érzi, barátnője ellopta az álmát. Megszakítja a barátságát Ayumuval, s csalódottságában elhamarkodott dolgot tesz. Ayumu teljesen összeomlik, lelkiismeret furdalás és önutálat közepette kezdi el az iskolát. Mikor elkezd barátokat találni, kényszeresen mindenkinek meg akar felelni, s épp ezzel keveredik félreérthető helyzetekbe, amiknek hatására piszkálni kezdik. Osztálytársnői hamar átlendülnek az épelméjűség határán, s a piszkálásból szabályos lelki és fizikai terror lesz...

Ahogy Edit baránőmmel beszélgettem erről a doramáról, világossá vált számomra, hogy ez azokat tudja igazán megérinteni, akik már átéltek hasonlót... Én az első részek alatt sokszor álltam a sírás határán, vagy épp ökölbe szorított kézzel, tehetetlen dühvel vártam, hogy mi fog történni. A felétől kicsit átlendült a történet túlzásba, onnantól jobban tudtam kezelni, de amíg azt láttam, hogy amiket bemutat, az bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet, s meg is történik, addig hihetetlenül megviselt. Nem hiszem, hogy van annál borzalmasabb, mint mikor azok kezdenek el bántani, akikről azt hitted a barátaid, vagy azt szeretted volna, hogy azok legyenek. Mikor nem tudod magadban összeegyeztetni azt a valakit, aki bánt, azzal, akinek előtte láttad. Illetve ott vannak még azok, akik nem is ismernek, nem is tudják pontosan miért is bántanak, csak mennek a csorda után, mert amíg oda tartoznak, addig őket békén fogják hagyni. Egyedül az a vigasztaló, hogy nekik sosem lesznek igazi barátaik, mert egy ilyen "szövetség" minden, csak nem barátság. Egyszerűen undorodom azoktól az emberektől, akik másokat bántanak. Abban sem vagyok biztos, hogy az ilyeneknek van egyáltalán lelkük... Hogy néznek tükörbe azok után hogy nap, mint nap lelkileg egyre jobban tönkreteszik egy embertársukat? Hogy tudják ezt elszámolni magukban? Annyi értékes embert ismerek, akiket bántottak az iskolában... Ez miért van? Miért őket? És miért bántották a kedvenc művészeim felét is fiatalkorukban? Miért van az, hogy aki kicsit is eltér az átlagtól, az ezt kapja?

Van egy 2007-es észt film, Az osztály a címe, s hasonló témát feszeget. (SPOILER-veszély!) A történet végén a két bántalmazott fiú lelövi az őket terrorizáló iskolatársaikat. A filmet néha levetítik iskolákban is elrettentő példaként, de miután olyan hozzászólásokat olvastam az interneten, hogy "De hülyék, mit képzelnek magukról, hogy bejönnek lövöldözni? Hogy lehetnek ilyen gyengék?", azok után kétlem, hogy érdemes. Nehéz elfogadni, de valahogy vannak olyan emberek, akik úgy vannak összerakva, hogy nem hatja meg őket semmi. Ezért vannak hidegvérű gyilkosok is a világon... Félreértés ne essék, ezzel nem azt szerettem volna mondani, hogy azokból, akik bántják az osztálytársaikat, gyilkosok lesznek. Persze, lehetnek még azok is, ahogyan a bántalmazottak is, valószínűleg mindkettőre számtalan példát találni. Észtországban Az osztály megjelenése előtt nem volt iskola lövöldözés, miután az kijött, történt egy ott, s egy az egyik szomszédos országban. Ez amilyen hátborzongató, épp annyira elgondolkodtató, hiszen ezzel tettek egy óriási felkiáltójelet a téma mellé, s igazolták, hogy nem túlzás, amit az ebben a témában készült filmekben látunk. Megbocsáthatatlan és hátborzongató, mit tesznek a diákok egymással...

A legrosszabb, hogy ez is egy olyan dolog, ami ellen nem tudom, mit lehet tenni, hiszen, mint ahogy már írtam, azokat tudják igazán megérinteni az ilyen alkotások, akik már átéltek ilyesmit (Nyilván azok is megértik akik nem, de elég intelligenciával rendelkeznek.), az alapvetően gonosz és nemtörődöm emberekre valószínűleg semmilyen hatást nem gyakorol. SPOILER A LIFE annyiban különbözik a többi, általában lövöldözéssel záruló, iskolai bántalmazással foglalkozó filmektől, hogy mutat kiutat. Ayumu igaz barátokra talál, akik segítik és kiállnak mellette. Még a gonosz is elnyerné megérdemelt büntetését, ha főhősünk és barátai nem éreznék úgy, hogy többet ér az, ha nincs bántalmazás annál, mint ha bántalmazással bosszuljuk meg a bántalmazást a bántalmazón. Így tehát jelentős a feloldás. Annak ellenére, hogy nem nagyon szeretem a happyendet, jó volt ez így. Ezáltal nem olyan hatást fog kiváltani, mint Az osztály, hanem talán reményt ad azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, s ez is fontos. SPOILER VÉGE

A legtöbb színésszel nagyon elégedett voltam, főként a bántalmazók részéről voltak borzongatóan jó karaktermegformálások, s külön örültem, hogy a főszereplő Ayumu úgy volt szerethető, úgy tudtam együtt érezni vele, hogy közben nem volt egypólusú. Annak ellenére, hogy néhol kicsit elrugaszkodott a történet a valóság talajáról, szerintem érdemes a megtekintésre.

Letöltési linkek:
dorama ("LIFE ep..."-tal kezdődők)
magyar felirat (lezárt project)

2010. július 28., szerda

Koizora

A Koizora egy Naito Mika nevű japán leányzó mobiltelefonján látta meg a napvilágot 2005-ben, majd 2006-ban két kötetes nyomtatott könyv formájában is kiadták. (Mindkét kötet 350 oldal körüli, ezt figyelembe véve minden elismerésem a fiatal hölgyé, hogy ezt képes volt egy mobiltelefon billentyűzetén lepötyögni, én valószínűleg 350 szóig sem jutnék el.) A regény roppant népszerű lett a japán fiatalok között, így 2007-ben elkészült a film (első kép), majd 2008-ban a dorama-változata (harmadik kép) is, valamint 2007-2009 között mangaként is megjelent. Mivel utóbbihoz nem találtam magyar fordítást, ez alkalommal még csak az első két verzióról fogok írni.

Először a doramába futottam bele a férfi főszerepet alakító Seto Kouji kapcsán, aki az Otomenben Ariake-kunt játszotta. Mivel szinte kivétel nélkül mindenki dicsérte a sorozatot, gyorsan le is töltöttem. Nem kellett csalódnom, már az első rész után fülig beleszerettem. A filmet tegnap néztem meg, kicsit várni szerettem volna vele, nehogy aztán ne tetszen azért, mert esetleg kevésbé kifejtett. Szerencsére ilyenről szó sem volt, nem is tudom melyik varázsolt el jobban.

A cím jelentése magyarul, Szerelmünk ege. A történetet a főhősnő, Tahara Mika narrációján keresztül ismerjük meg. Gondolom rögtön feltűnik, hogy ugyanaz a keresztneve, mint az írónőnek. Talán épp ezért, rengetegen arra esküsznek, hogy ez az ő igaz története, de hogy őszinte legyek, én ebben nem hiszek. Ezt erősíti bennem az is, hogy a lányt azóta is bizonyos anonimitás fedi, nyilván nem akarja megtörni a varázst. Ám ez semmit nem von le a mű értékéből, sőt plusz pontnak számít, ha az írói fantáziát nézzük. Nem kell minden történetnek megtörténni a valóságban, az irodalom esetében nem ez az érték-mérce.

A Koizora műfaját tekintve romantikus dráma, ezt Mika szavai már rögtön az első percekben világossá teszik. Rendkívül szentimentális, ennek ellenére én sehol sem éreztem soknak. A középpontban az első szerelem áll, amit Mika Hiro oldalán tapasztal meg. A fiú a két feldolgozásban különböző, ám minden esetben elég extravagáns módon nyeri el a lány szerelmét, ami nem is csoda, hisz ő maga sem hétköznapi, elég csak ránézni a szőkített frizurájára, a fülbevalóira. Igazi, tiszta és mély szerelem szövődik köztük, ám hamarosan nem várt megpróbáltatások egész hada áll az útjukba...


Sakurai Hiroki karakterét a két színész teljesen másképp fogta meg. A doramában Hiro (Seto Kouji) egy öntörvényű, furcsa, mégis meglehetősen infantilis figura, aki leginkább presztízskérdést csinál abból, hogy erősnek látsszon, s erre nagyon érzékeny a büszkesége is. Ezzel szemben a film Hirója (Miura Haruma) egy sokkal nyugodtabb, megfontoltabb fiú, aki valóban erőt sugároz. A szembetűnően más megközelítés ellenére, mindkettő rendkívül szerethető, ám ha választanom kellene, annak ellenére, hogy nagyon szeretem Seto Koujit, Miura Haruma Hirója mellett tenném le voksom.

Mikát a filmben Aragaki Yui, a doramában Mizusawa Elena játssza, az ő esetükben nem tudok ilyen számottevő eltérést felmutatni, talán Aragaki alakításában kicsit talpraesettebb, de ennyi. Mindkét színésznővel nagyon elégedett voltam. Mint karakter, nagy kedvencem volt még Hiro nővére, Minako. Nagyon jól volt a filmben Karina megformálásában, ám a szívem ez alkalommal pedig inkább a dorama Minakójához (Matsushita Nao) húz. Egyébként, ez az összes többi családtag esetében így van, nyílván azért, mert a sorozat 6 része alatt sokkal jobban megismerhettem őket, mint a két órás film esetében. Kiemelném még Kishitani Gorót, aki a doramában Mika édesapját alakította, szerintem briliánsan.

SPOILER A dorama utolsó előtti részében elmondhatatlanul felidegesített, hogy Hiro hülyesége miatt másfél évet elvesztegettek, amit még együtt tölthettek volna. Értem én, hogy ő azt akarta, hogy Mika továbblépjen, boldog legyen, de az elképzelése úgy volt hülyeség, ahogy volt. Nem elég, hogy Mikát érzelmileg teljesen tönkretette legalább egy évre, akaratlanul még Yuu-nak is szenvedést okoztak, aki pedig ennél sokkal többet érdemelt volna, mert ő egy páratlanul jó ember volt. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Hirónak magának pedig egyedül kellett harcolni a rák ellen, ahelyett, hogy mellette lehetett volna az, akit a világon a legjobban szeretett, s aki ugyanígy érzett iránta. Olyannyira dühös voltam a történet alakulása miatt, hogy el sem tudtam képzelni, hogy meghasson majd a vége. Ez a feltevésem azonban végül nagyon nem igazolódott be.

A jelenetek közül kiemelném a gyönyörű december 24.-ei megemlékezéseiket, mert csodálatosak és megindítóak voltak. Hiro haldoklása pedig, mikor Mika fut a videotelefonáló mobilját az arca elé tartva, majd megáll, hogy eleget tegyen a fiú kérésének, mosolyogjon; valami páratlanul gyönyörű volt, úgy, ahogy Mika öngyilkossági kísérlete, s annak meghiúsulása is. SPOILER VÉGE

A természeti hasonlatok igazán hangulatossá tették a történetet, a filmből kicsit hiányoltam is, hogy Mika nem eredendően volt beleesve az égbe, hanem csak később, Hiro kapcsán történt ez meg vele. Szerintem ez egy nagyon aranyos motívum volt, érdekelne, a regényben ez hogy van, ha így, a filmből igazán kár volt kihagyni. Utóbbi pozitívuma viszont az, hogy a komoly előfeltevésekre okot adó első mondatok ellenére egyáltalán nem kiszámítható a történet vége. A dorama folyamatosan információkat adagol a nézőnek a fordulatról, így ott sokkal hamarabb összeáll a kép, bár ezt nem nevezném negatívumnak sem. Bírálat érte a regényt a japán tanerőktől a fiatalok szabados stílusa miatt, hát meg kell hagyni, engem is meglepett a tempó amit diktáltak, eléggé nyugatias stílusú volt.

Nem tudok választ adni arra, hogy a film vagy a dorama tetszett jobban. A két feldolgozás ugyan kicsit más, ám a maga nemében mindkettő nagyon jó, mindkettő ugyanúgy biztos helyet kapott a kedvenceim között. Személy szerint azt tanácsolom, hogy aki csak az egyiket látta, feltétlen adjon esélyt a másiknak is. Aki pedig még egyiket se, annak azt tudom ajánlani, hogy úgy nézze, ahogy én, a doramával kezdjen, majd hagyjon egy kis időt, s úgy nézze meg a filmet, nekem ez így nagyon bevált.

Letöltési linkek:
dorama (RAW-verzió)
magyar felirat a doramához (lezárt project)
film (Égetett felirat, a letöltéshez regisztrálni kell.)

2010. június 22., kedd

Suicide Club

Vasárnap este néztem meg ezt a filmet, de azóta nem megy ki a fejemből... Szerintem ez volt az eddigi legkegyetlenebb, legnyomasztóbb és legdurvább film, amit valaha életemben láttam... Egy horror ehhez képest semmi. Jó esetben tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem fog kimászni a tévéből, ill. a szerencsétlen cápákat és madarakat sem vádoljuk meg, hogy célzottan ránk utaznak... Viszont emberek lesznek öngyilkosok, ez tény. Épp azért megrázó, mert annak ellenére, hogy a végsőkig kisarkított, mégis valószerű.

A 2001-ben készül Suicide Clubot (Suicide Circle néven is ismert) Shion Sono írta és rendezte, és - számomra érthetetlenül - csupán két díjat nyert vele, a Fant-Asia Film Festivalon, abból is az egyik csupán második helyezés. Bár olvastam a kölcsön-Mondómban, amiből kiszemeltem mind a rendezőt, mind a filmet, hogy az úriember viszonya nem a legjobb a saját nemzetével, mivel a filmjei eléggé kellemetlen témákat boncolgatnak, igencsak biztosíték-csapkodós stílusban. Pedig "ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde", mondaná Gogol.

Bizonyára mindenki hallott már az öngyilkos klubokról, amiket a fiatalok az interneten szerveznek. A cím alapján tett előfeltevéseim alapján e téma kibontására számítottam, ám a film nem állt meg ezen a ponton. Japánban, sajnos, népbetegség az öngyilkosság, már az idők kezdete óta. Ha csúnyán akarnám megfogalmazni, azt mondhatnám, hogy minden piszlicsáré dolog miatt végeznek magukkal. Távol áll tőlem, hogy bántsam őket, de mit mondjak arra, ha olyan dolgok miatt dobják el maguktól az életüket, mint a cégük csődbemenése, a sikertelen felvételi, no meg a nyugaton is roppant népszerű ok, a szerelmi csalódások? És mindezt hogy kezelik? Ha befekszel a sínek alá, odanyomják a családod orra alá a számlát a maradványaid eltakarításának költségeiről... Ezáltal inkább maradnak az Ivan Iljics-féle "kellemes és illedelmes" megoldásoknál, mint pl. a legendává lett öngyilkosok erdeje, ahová az emberek elvonulnak felvágni az ereiket, majd időközönként a rendőrök kutyákkal megkeresik a holttesteket... Természetesen minden kultúrának meg vannak a maga hibái, de attól még mindez valami fájdalmasan hátborzongató. Csodálhatjuk a japánokat a szorgalmukért, becsületességükért, és azért, hogy az egész társadalmuk a tiszteletre épül, ám megéri ez az egész, miközben 13 éves iskolások ugranak le a házak tetejéről, mert nem tudják elviselni a rossz jegyek miatti szégyent? Nyilvánvalóan, nem. És sajnos ez is olyan dolog, amin felesleges rágódnom, mert én 17-18 éves fejjel, innen egy kis ország még kisebb városából ugyanannyira nem tudok tenni ez ellen semmit, mint ahogy azért sem, hogy a nagyhatalmak felhagyjanak Afrika kirablásával. Még meg sem fogom érni, hogy bármi megváltozzon, és ez dühítő. Ám a japánokat csodálom, továbbra is csodálom, mert megérdemlik, akkor is, ha ekkora árat fizetnek a páratlan fejlődésükért, és mert én mást úgy sem tehetek.

Viszont azzal, hogy ezt a tényt úgy-ahogy feldolgoztam, nem vált könnyebbé a film nézése. Bemutatta ugyanis az öngyilkosságok azon dühítő és értelmetlen formáját is, amit egyedül a média és annak manipulációi tudnak kiváltani az emberekből. Az emberi hülyeség végtelen. A történet során már-már szó szerint megvalósítva végignézhetjük a jó öreg mondást, "És ha ő a kútba ugrik, te is utána ugrassz?", amire természetesen igen a válasz. IGEN, és az emberek tényleg ennyire ostobák. Míg az előző bekezdésben tárgyalt okok úgy-ahogy tolerálhatók, addig egyszerűen az, hogy létezik ma már olyan, hogy Avatar-effektus, több, mint abnormális. Ha valaki azért lesz öngyilkos, mert nem élhet Pandorán, akkor nem akar sehol sem, akkor a halával - elnézést, gonosz leszek - azokat alázza meg, akik esetleg tényleg olyan borzalmakat éltek át, olyan kiúttalanságba sodródtak, hogy nem láttak más megoldást. Mert létezik ilyen, és, úgy gondolom, ez egy olyan komoly dolog, aminek a kérdését nem szabadna az ilyen groteszk tettekkel elbagatellizálni.

A film képi világa is rendkívül nyomasztó, valamint időről időre bekövetkező hosszú késleltetések, elnyújtott jelenetek, és az öngyilkosság majdhogynem minden formájának megjelenítése biztosítja, hogy az ember úgy érezze, nem kap levegőt, és már nem bírja tovább. Fontos szerepet kap még a zene is, a fő téma gyönyörű, a megjelenő számokra viszont nem térnék ki, mert azokhoz lényeges látni a filmet, olvasni a szöveget. A már-már krimibe-hajló történetben nem mindenre kapunk válaszokat. Miért is kapnánk? Az öngyilkosság pont az a tett, amire a való életben sem mindig találunk magyarázatot. Az apró mozaikokból azonban lehetőségünk van összerakni valamilyen képet. Akármennyi borzalmat mutatott is be, sehol sem éreztem a filmet öncélúnak. A közeljövőben mindenképp meg fogom nézni a rendező másik fontos filmjét, a hasonlóan botrányos és megrázó Noriko's Dinner Table-t is, csak úgy érzem, még rá kell egy kicsit készülnöm lelkileg.

A Suicide Clubot nem ajánlom mindenkinek. Kizárólag erős idegzetűeknek! Úgy gondolom, ha van film, aminél ezt komolyan kell venni, ez az. Inkább lelkierő kell hozzá, mint gyomor, bár nekem a nyitó jelenet vérben tocsogó metrója azért alattomosan bekúszott az álmaimba aznap éjszaka...

2010. június 15., kedd

Otomen

Az AnimeStars 20. számában, a Lovely Complex cikkben találkoztam először az Otomennel, ott a mangát ajánlották pár mondatban, mint hasonló témát boncolgató művet. Már akkor megtetszett, így hát ahogy belefutottam a dorama változatába, tudtam, hogy nekem ezt látnom kell! Ez volt életem első doramája, úgy gondolom erős kezdés, nehéz lesz felülmúlni. Viszont rabul ejtett a műfaj, a minap már el is kezdtem a Boys Before Flowerst (koreai dorama), valamint egyre csak bővül a miket-akarok-megnézni listám.

A történet egyszerűnek és kiszámíthatónak tűnik, ám ahogy egyre több szereplő kapcsolódik be a fő cselekményszálba, úgy lesz egyre izgalmasabb, és magával ragadóbb. Adott a férfi főszereplőnk Masamune Asuka, aki természeténél fogva vonzódik mindenféle lányos dologhoz, legyen az plüssmaci, főzés, varrás, shoujo (lányoknak szóló) manga... Ám emellett muszáj igazi férfiként viselkednie, mivel az anyja egy bizonyos esemény hatására megígértette vele, hogy mindig, mindenkinél legférfiasabb lesz. Barátja, Tachibana Juta ezt az összetett személyiséget definiálja úgy: otomen. Az iskolába új diák érkezik, Miyakozuka Ryo személyében, akiről hamar kiderül, hogy semmi tehetség nem szorult belé a hagyományos női szerep ellátásához, ezzel szemben nagyon jó a harcművészetekben. Nyilvánvaló, hogy egymásnak vannak teremtve, erre Tachibana már a kezdetekkor ráébred, s onnantól igyekszik minél közelebb férkőzni két főszereplőnkhöz, hogy aztán hol szemlélője, hol kicsit alakítója legyen az eseményeknek...

FIGYELEM! Innentől nem vállalok felelősséget az esetleges SPOILERekért!

Már az első rész után beleszerettem a doramába. Az egész hangulata nagyon jó, a szereplők pedig igazán szerethetőek. Ugyan Masamune Asuka (Okada Masaki) néha kicsit idegesített azzal, hogy mindent huszonnyolcmilliószor átgondolt, majd mégsem tette meg, de nagyon szerettem. Ő egyébként az iskolai kendo csapat kapitánya. Miyakozuka Ryo (Kaho) hihetetlenül bájos volt, és néha nagyon naiv. (Ők a fenti képen láthatóak.)

Az abszolút kedvenc szereplőm azonban Tachibana Juta (Sano Kazuma; képen) volt. Egyébként is imádom az ilyen karaktereket, az a tipikus Mercutio Rómeó mellett. Bár önös érdekekből kezdett el Asukáékkal barátkozni (róluk írta a Love Tic c. shoujo mangáját), később ő lett a legjobb barátjuk. Annyira imádtam, ahogy szeretetteljesen Asuka-channak és Ryo-channak szólította őket. A mangaka énjét pedig pláne! Szerintem ő volt az egyik legjobban megformált karakter.

Szorosan Tachibana után sorakozik fel Tonomine Hajime (Kimura Ryo), aki eleinte ellenség, utána válik akarva-akaratlanul baráttá. Később derül ki róla, hogy ő is otomen. :) Ennek kapcsán kezdődik el az évődése az iskola szépségével, az Asuka figyelmére hiába áhítozó Oharida Miyabival (Kiritani Mirei), akit nemes egyszerűséggel, csak úgy hívott, hogy "Woman!" (Gomen, 4-12-ig angol felirattal néztem, csak így jut az eszembe...).

Ezen kívül nagyon szerettem még a négy közül a legotomenebb fiúcskát Ariake Yamatót (Seto Kouji), valamint Ryo apját (Takada Nobuhiko), no meg Asukáét (Tsurumi Shingo), akit szívem szerint sokkal többet szerepeltettem volna.

Akit viszont alig tudtam elviselni, az Isono volt. A vele előadott poénok rendre erőltetettek voltak, valamint a színész játékával sem voltam elégedett. Bár a negyedik részben hirtelen eléggé megijesztett egy bizonyos vele kapcsolatos fordulat, pedig már előtte sem szerettem. Igazából utána is meg lettem volna nélküle, ha jobban belegondolok...

Az 1-8. részek átlag 36 percesek, a 9-12. már az őszi (Aki) szezon termékei, azok már 45-50 perc hosszúak. A kedvenc részem egyértelműen a 10., amiben aztán igazán az otomenség a fő téma, és főhőseink a Hana Yori Dango F4-ének (folyton rájuk utalnak) stílusában összefognak, hogy legyőzzék az őket elnyomni akarókat. Ezenkívül muszáj megemlítenem a 3. részt, ami olyan szintű horror, hogy nekem végig azt kellett mondogatnom magamban, hogy "Ez egy vígjáték sorozat! Nem félhetsz! Vígjáték! Nem félhetsz!", ahhoz, hogy végig tudjam nézni. Már az első jelenteknél majdnem szívrohamot kaptam... Az a helyzet, hogy a japánok annyira jók a horror műfajában (is), hogy még akkor is nagyon ijesztőre sikerül, ha viccelni akarnak vele. A dobogó harmadik fokát pedig a 7. rész foglalja el, ami főként Tachibana mangaka karrierjére koncentrál.

SPOILER-veszély vége.

Minden egyes rész egy meglehetősen hosszú (2:30) endinggel zárult, amit én minden egyes alkalommal végignéztem. Szerintem iszonyatosan jó, érdemes megnézni! A zene Shibasaki Ko: lover soul. Íme:


Elolvastam a manga eddig magyarra lefordított 3 fejezetét is, de be kell valljam, az nem nagyon tetszett. Lehet a dorama előtt kellett volna megtenni, mert így szegénynek nem sok esélye volt... A cselekmény nekem elnagyoltnak tűnt, a karakterek kevésbé voltak kidolgozottak (Bár ez még csak a történet eleje volt, ez még később behozható.). Mindenesetre, köszönet a mangakának, Kanno Ayának a történetért!

Arra az esetre, ha netalántán valaki érdeklődését felkeltettem volna, berakom a letöltési linkeket:
dorama (A RAW-osat tessék választani.)
magyar felirat (1-3. rész)
angol felirat
manga (1-3. fejezet)

Szívből ajánlom mindenkinek! :D

2010. január 16., szombat

Chihiro VS. Dorothy

Mijazaki Hajao Chihiro Szellemországban című animációs filmje több elemet is merít az Óz, a csodák csodája című filmklasszikusból, ám különbségek is jócskán akadnak a két alkotás között. Ezek feltérképezését a főhősök, Chihiro és Dorothy jellemének megvizsgálásával tegyük meg.

Chihiro története a modern Japánban kezdődik. A szüleivel másik városba költöznek, s ő irtózik a változástól, ragaszkodik a régi iskolájához, a barátaihoz. Ezzel szemben Dorothy az 1900-as évek eleji Kansasban épp ellenkezőleg, elvágyódik, mint ahogy dalban megfogalmazza, a „szivárványon túlra”. Közös vonás azonban, hogy ekkor egyikükre sem szentel figyelmet a saját családja. Míg Chihiro hasztalan próbálja meggyőzni a szüleit arról, hogy forduljanak vissza, ne menjenek be az elhagyatott vidámparkba, addig Dorothy azzal küszködik, hogy valahogy felhívja a figyelmet a gondokra, amik Totó kutyája viselkedése miatt alakultak ki Miss Gulch és közötte. A másik világba való átlépést az előbbi kislány tragédiaként éli meg, hisz szülei disznókká változtak, ő maga pedig kezd eltűnni. Kétségbeesésében arról kezdi győzködni magát, hogy mindez csupán álom. Ezzel szemben utóbbi kíváncsian lép ki a házból, hogy megnézze, hova sodorta a forgószél, s eleinte talán még örül is a helyzetnek, amelynek valóságosságát az utolsó pillanatig töretlenül hiszi. Dorothy személyiségében hordozza a fogékonyságot az egzakt jelenségek befogadására, ez már a Marvel professzornál tett látogatásakor kiderül, amikor a jós minden szavát igazi jövendölésként értelmezi, s fel sem merül benne annak lehetősége, hogy a professzor egyszerűen csak csalt, illetve ráhibázott egy-két tényre.

Chihiro nem sokára újra találkozik a fiúval, akivel előzőleg a hídon ismerkedett meg. Haku segít neki, ezután a kislány már feltétlenül megbízik benne, ő pedig haladéktalanul elküldi Jubabához, a világuk uralkodójához. Eközben Dorothyt Pöttömföld lakói kezdik éljenezni, majd pedig hallgatva a jó Északi Boszorkány szavára, elindul a birodalom mágusának, Óznak a keresésére, hogy hazajuthasson. Mindkét lány azonnal felismeri a segítséget újonnan megismert jótevőikben, így engedelmeskedik neki, követi az utasításaikat, s mindketten meghökkentő elszántságot tanúsítanak annak véghezvitele közben.

A lányok nagyon könnyen kötnek barátságokat, mindenkiben a jót látják meg, s képesek második esélyt adni. Így fogadja Chihiro kis csapatába a több cselédet is bekebelező Arcnélkülit, s Dorothy az Oroszlánt, aki először megpróbálta megtámadni őket. Ki is derül, hogy jól döntöttek, hisz e személyek is egytől egyik leghűségesebb útitársaikká szegődnek. Mindketten nagyon szeretetreméltóak, így meglágyítják még a kezdetben elutasító és mogorva Kamadzsi, illetve Óz palotájában a kapuőr szívét is. Önzetlenek, a történet folyamán egyre inkább a szeretetteik érdekeit helyezik előtérbe. Chihiro Hakuért kockáztatja akár az életét is, Dorothy pedig már-már elgondolkozik rajta, hogy a barátaival marad a Smaragdvárosban, mikor látja rajtuk, mennyire megviseli őket a távozása. Emellett pedig ott a fő motiváló ők mindkettejüknél, a családjuk iránti szeretetük. Az előbbi kislány a disznóvá változott szüleit szeretné megmenteni, az utóbbi haza akar jutni, nehogy Em néni belebetegedjen elvesztésének fájdalmába.

Chihiro a történet folyamán az elkényeztetett, lusta, mihaszna, akaratos kislányból lassan kötelességtudó felnőtté érik, aki a kezdeti nehézségek ellenére is kitartóan és kötelességtudóan végzi a számára kiszabott munkát, már nem panaszkodik vagy ellenkezik. Dorothy világszemlélete, amelyben eleinte csak a saját, illetve kiskutyája, Totó érdekeit tartja legelőbbre valónak átalakul, csupán egészséges igazságérzet marad a helyén, de már nem feltétlen egyedül önmagáért, egy rajta túlmutató, mások érdekeit szolgáló célért is ki áll, ha kell. Ezenkívül mindketten udvariasságot, tiszteletet tanulnak, rájönnek, hogy így tudnak legjobban boldogulni az ismeretlen világban.

A leleményesség is fontos szerepet tölt be a karakterük szempontjából, hiszen ha nem lennének az ebből fakadó nagy szerencséik, akkor Chihiro nem kapná meg a mindenféle hulladék miatt teljesen eltorzult folyamisten hálájából azt a varázssütit, amivel később megmenti Haku életét, s Dorothy sem öntené le véletlenül vízzel a gonosz Nyugati Boszorkányt, mikor Madárijesztő barátja eloltásán fáradozik, hogy aztán könnyűszerrel megszerezze a banya elsorvadása után annak seprűjét.

Ám bármekkora elszántság és bátorság lakozik is bennük, a két lányt egyaránt hatalmába keríti a kétségbeesés, legalább egy alkalommal. Chihiro legnagyobb félelme, hogy nem fogja felismerni a szüleit, hogy nem fog tudni kiszabadulni ebből a különös világból, amibe belecsöppent. A film végére azonban már nem csak hogy elfogadja a helyzetet, az alagút végéről való visszatekintése azt jelzi, hogy már szívébe is zárta. Dorothy leginkább Em néni egészségét tartja szem előtt, ám közben életében először meg kell küzdenie a honvággyal, a családja hiányával, meg kell tapasztalnia, milyen egyedül lenni, ahhoz, hogy kellőképp tudja értékelni életét a farmon.

Az ifjú főhősnők karakterén kívül Mijazaki Hajao Chihiro Szellemországban című műve több más elemében is megidézi az Óz, a csodák csodáját, mint például, hogy Chihiro ugyanúgy nem térhet haza az otthoni ruhája, mint Dorothy a piros cipellő nélkül, valamint a szél, amely az alagútban fúj, mikor előbbi kislány átkel a szüleivel az idegen világba, egyértelműen utalhat a forgószélre, ami utóbbit házastul repíti Pöttömföldére. De a leglényegesebb mindenképp a hasonló módon lezajló jellemfejlődés, amelyen mind Chihiro, mind Dorothy keresztülmegy kalandjai során.