Suicide Club

Vasárnap este néztem meg ezt a filmet, de azóta nem megy ki a fejemből... Szerintem ez volt az eddigi legkegyetlenebb, legnyomasztóbb és legdurvább film, amit valaha életemben láttam... Egy horror ehhez képest semmi. Jó esetben tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem fog kimászni a tévéből, ill. a szerencsétlen cápákat és madarakat sem vádoljuk meg, hogy célzottan ránk utaznak... Viszont emberek lesznek öngyilkosok, ez tény. Épp azért megrázó, mert annak ellenére, hogy a végsőkig kisarkított, mégis valószerű.

A 2001-ben készül Suicide Clubot (Suicide Circle néven is ismert) Shion Sono írta és rendezte, és - számomra érthetetlenül - csupán két díjat nyert vele, a Fant-Asia Film Festivalon, abból is az egyik csupán második helyezés. Bár olvastam a kölcsön-Mondómban, amiből kiszemeltem mind a rendezőt, mind a filmet, hogy az úriember viszonya nem a legjobb a saját nemzetével, mivel a filmjei eléggé kellemetlen témákat boncolgatnak, igencsak biztosíték-csapkodós stílusban. Pedig "ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde", mondaná Gogol.

Bizonyára mindenki hallott már az öngyilkos klubokról, amiket a fiatalok az interneten szerveznek. A cím alapján tett előfeltevéseim alapján e téma kibontására számítottam, ám a film nem állt meg ezen a ponton. Japánban, sajnos, népbetegség az öngyilkosság, már az idők kezdete óta. Ha csúnyán akarnám megfogalmazni, azt mondhatnám, hogy minden piszlicsáré dolog miatt végeznek magukkal. Távol áll tőlem, hogy bántsam őket, de mit mondjak arra, ha olyan dolgok miatt dobják el maguktól az életüket, mint a cégük csődbemenése, a sikertelen felvételi, no meg a nyugaton is roppant népszerű ok, a szerelmi csalódások? És mindezt hogy kezelik? Ha befekszel a sínek alá, odanyomják a családod orra alá a számlát a maradványaid eltakarításának költségeiről... Ezáltal inkább maradnak az Ivan Iljics-féle "kellemes és illedelmes" megoldásoknál, mint pl. a legendává lett öngyilkosok erdeje, ahová az emberek elvonulnak felvágni az ereiket, majd időközönként a rendőrök kutyákkal megkeresik a holttesteket... Természetesen minden kultúrának meg vannak a maga hibái, de attól még mindez valami fájdalmasan hátborzongató. Csodálhatjuk a japánokat a szorgalmukért, becsületességükért, és azért, hogy az egész társadalmuk a tiszteletre épül, ám megéri ez az egész, miközben 13 éves iskolások ugranak le a házak tetejéről, mert nem tudják elviselni a rossz jegyek miatti szégyent? Nyilvánvalóan, nem. És sajnos ez is olyan dolog, amin felesleges rágódnom, mert én 17-18 éves fejjel, innen egy kis ország még kisebb városából ugyanannyira nem tudok tenni ez ellen semmit, mint ahogy azért sem, hogy a nagyhatalmak felhagyjanak Afrika kirablásával. Még meg sem fogom érni, hogy bármi megváltozzon, és ez dühítő. Ám a japánokat csodálom, továbbra is csodálom, mert megérdemlik, akkor is, ha ekkora árat fizetnek a páratlan fejlődésükért, és mert én mást úgy sem tehetek.

Viszont azzal, hogy ezt a tényt úgy-ahogy feldolgoztam, nem vált könnyebbé a film nézése. Bemutatta ugyanis az öngyilkosságok azon dühítő és értelmetlen formáját is, amit egyedül a média és annak manipulációi tudnak kiváltani az emberekből. Az emberi hülyeség végtelen. A történet során már-már szó szerint megvalósítva végignézhetjük a jó öreg mondást, "És ha ő a kútba ugrik, te is utána ugrassz?", amire természetesen igen a válasz. IGEN, és az emberek tényleg ennyire ostobák. Míg az előző bekezdésben tárgyalt okok úgy-ahogy tolerálhatók, addig egyszerűen az, hogy létezik ma már olyan, hogy Avatar-effektus, több, mint abnormális. Ha valaki azért lesz öngyilkos, mert nem élhet Pandorán, akkor nem akar sehol sem, akkor a halával - elnézést, gonosz leszek - azokat alázza meg, akik esetleg tényleg olyan borzalmakat éltek át, olyan kiúttalanságba sodródtak, hogy nem láttak más megoldást. Mert létezik ilyen, és, úgy gondolom, ez egy olyan komoly dolog, aminek a kérdését nem szabadna az ilyen groteszk tettekkel elbagatellizálni.

A film képi világa is rendkívül nyomasztó, valamint időről időre bekövetkező hosszú késleltetések, elnyújtott jelenetek, és az öngyilkosság majdhogynem minden formájának megjelenítése biztosítja, hogy az ember úgy érezze, nem kap levegőt, és már nem bírja tovább. Fontos szerepet kap még a zene is, a fő téma gyönyörű, a megjelenő számokra viszont nem térnék ki, mert azokhoz lényeges látni a filmet, olvasni a szöveget. A már-már krimibe-hajló történetben nem mindenre kapunk válaszokat. Miért is kapnánk? Az öngyilkosság pont az a tett, amire a való életben sem mindig találunk magyarázatot. Az apró mozaikokból azonban lehetőségünk van összerakni valamilyen képet. Akármennyi borzalmat mutatott is be, sehol sem éreztem a filmet öncélúnak. A közeljövőben mindenképp meg fogom nézni a rendező másik fontos filmjét, a hasonlóan botrányos és megrázó Noriko's Dinner Table-t is, csak úgy érzem, még rá kell egy kicsit készülnöm lelkileg.

A Suicide Clubot nem ajánlom mindenkinek. Kizárólag erős idegzetűeknek! Úgy gondolom, ha van film, aminél ezt komolyan kell venni, ez az. Inkább lelkierő kell hozzá, mint gyomor, bár nekem a nyitó jelenet vérben tocsogó metrója azért alattomosan bekúszott az álmaimba aznap éjszaka...