Bandage

A Bandage egy 2010-es japán film, a címe eredeti írásmódban バンデイジ. Műfaját tekintve eléggé kevert, van ahol vígjáték, van ahol színtiszta dráma. A téma terén is hasonló a helyzet; egyszerre zenei karriertörténet és bonyolult emberi kapcsolatok meséje. A film Kan Chika regénye alapján készült és Kobayashi Takeshi rendezte.

A történet a 90-es években játszódik. A film elején Tsuzuki Asako (Kitano Kii) egy barátnője, Miharu (An) révén megismeri a Lands nevezetű indie rock együttest. A zenéjük akkora hatást gyakorol a lányra, mint előtte még semmi. Pár hónappal később a barátnője elhívja őt, hogy nézzék meg az együttest élőben. A koncert után hátul várakoznak a zenekarra, mikor egy szerencsés véletlen folytán hozzájuk kerül két VIP karszalag, így be tudnak menni a kulisszák mögé. Bent szó szerint belefutnak az együttes két tagjába, s az énekes, Natsu (Akanishi Jin) még egy kis koncert utána iszogatásra is elhívja őket. Az este végén Natsu felcsalja a lakására Asakót, ám kiderül, hogy a lánynak egyáltalán nem áll szándékában vállalni az egyéjszakás groupie szerepét. Natsu először elküldi, majd lesz olyan szíves, hogy hazavigye. Ugyan bosszantja, mégis izgalmasnak és érdekesnek találja, hogy a lány szereti az együttesét, ennek ellenére mégsem rohan első füttyre a karjaiba. Innentől újra és újra okokat talál rá, hogy találkozhasson Asakóval, s próbálja őt megfejteni. Eközben a Lands épp a nagy áttörésre készül, aminek fejében meg kell írniuk egy széles rétegeknek eladható számot.

Nem! A film végkimenetele korántsem az lesz, amiről úgy gondoljuk a bevezető után, hogy biztos. Nagyon félrevezető a kiindulópont, ugyanis egy újabb zenés, csillogó tündérmesét helyez kilátásba. Azonban ehelyett kapunk egy végtelenül realista, keserédes, minden ízében valós történetet. A szereplők életszerűen viselkednek, nem egysíkúak, a helyzetetek pedig teljesen reálisak. Ritka az ilyen, az együttesekről szóló filmek közül talán csak azok ennyire hitelesek, amelyek igaz történetet dolgoznak fel. A Bandage viszont nem ilyen, épp ezért még elismerésreméltóbb az atmoszféra, amit a színészek, a rendező és, természetesen, a regény írója megteremtettek.

Natsu olyan, mint amilyen egy igazi rocksztár lehet. Nem vonták be a szőke herceg jellemének cukormázával, nem egy illúzió, amilyet a rajongók álmodnak. Maga Asako is kénytelen erre ráébredni. Natsu meg van róla győződve, hogy mindent és mindenkit megkaphat, csak mert egy jól menő együttes énekese. Valószínűleg ez egy ideig pontosan így is volt. Felvett egy szerepet, s ennek megfelelően viselkedik. Aztán pont a visszautasítás miatt kezdi el érdekelni őt Asako. Egyszerre erőszakos és gyerekes - az kell neki, amit nem kaphat meg. Öntörvényű és önző, cseppet sem érdekli őt a körülötte lévők véleménye, csak megy a saját feje után. Ennyi rossz tulajdonság mellett akkor miért szerethető mégis? Azért, mert emberi. Időnként kedves, gyakran vicces, néha önfeláldozó, s mindemellett esendő. Utóbbi tulajdonságát azonban igyekszik minél inkább az érdektelenség maszkja mögé rejteni.

Asako egy teljesen átlagos lány, aki eleinte csak sodródik az eseményekkel. Nem igazán tudja hová tenni Natsut, egyszerre szereti és utálja, tiszteli és lenézi. Mindenesetre, elszakadni nem tud tőle. Natsu még erősebben kötődik hozzá, bár igazából maga sincs tisztában vele, miért. Görcsösen kapaszkodik a lányba, azt hiszi, ő az egyetlen biztos pont az életében, s közben nem veszi észre, hogy a lány pont olyan bizonytalan, mint ő maga. Neki mutatja meg először a dalt is, amit írt, a Genkit. Azt a dalt, amit utána több soron átdolgoznak és megvágnak, hogy aztán elhozza a Landsnek a mindent tönkretevő sikert.

Nagyon fontos szereplő még a Lands gitárosa, Yukiya (Koura Kengo) is. Hozzá kötődik a film talán legszebb jelenete, a magány hátborzongató bemutatása a tengerparton. Akkor értjük meg, miféle sötétség áradt a férfiből már a kezdetektől fogva. Hiába Natsu az együttes vezetője, a fő mozgatórugó nem ő. Yukiya írja mind a zenét, mind a szöveget a számaikhoz, s nyílt titok, hogy neki adatott meg a legnagyobb tehetség a bandából. Natsu folyamatosan úgy éli a mindennapjait, hogy tudja, sehol sincs hozzá képest, s senki nem is néz ki belőle semmit. SPOILER Épp ezért fáj neki mindennél jobban, mikor azt látja, hogy Yukiya még Asakót is elveszi tőle. Megaláztatása után elmegy, s mintegy utolsó megoldásként, megkéri a lány kezét. Ő azonban értetlenül, élből visszautasítja, s ezzel még egy, utolsó csapást mér Natsu megtépázott önbecsülésére. Ezek után következik a film egyik legerősebb jelenete, Natsu és Asako kettőse. SPOILER VÉGE

A film rendesen láttatni enged a zeneipar árnyoldalaiból is. Kétszer is elhangzik a menedzser szájából, hogy "Ez egy szörnyű munka. Ha ezzel foglalkozol, többet egyáltalán nem vagy képes élvezni a zenét.". S hamarosan meg is értjük mire gondolt. Egy bizonyos pont után már nem a zenélés öröme a mozgatóelv, hanem az eladások, a külcsín, a bevétel és az előretörés. A film megrendítően hitelesen ábrázolja, ahogy a Lands fokozatosan eladja magát a tömegízlésnek, s ezzel egyre inkább elveszíti azt, ami régen magát az együttest jelentette. Látjuk, ahogyan a tagok eleinte még bizakodók, ahogy az első közönségkedvenc szám után még kitartanak, reménykednek. Ám ahogy lassan elkészül a második csili-vili, rádióbarát sláger is, egyre mélyebbre süllyednek a reménytelenségben. Gyűlölni kezdik a saját zenekarukat, ami immár szöges ellentétben áll azzal, aminek indult, gyűlölni kezdik egymást, amiért mindenki csak ült és nézte, ahogy az együttes feladja az elveit, azt amiben mindannyian hittek. Gyűlölni kezdik Asakót is, hiszen a "romlásuk" kezdete egybeesik a lány feltűnésével. Ám, mindenek előtt, magukat kezdik gyűlölni. A film egyik leghatásosabb jelenete, mikor Natsu elnyomja a cigarettáját a tükrön, s azt kérdezi: "Ki vagy te?".

A zenék a filmben elsőosztályúak. Nagyon nagy hangsúlyt is kapnak, egyáltalán nem csak mint háttérvonulat jelennek meg. Sőt, igazi főszereplők, a legfontosabb jelenetek legtöbbször egy-egy számhoz köthetőek. Mert miért is kellene mindent kimondani, ha tökéletesen kifejezhető az a zenén keresztül is? Az film tele van felejthetetlen jelenetekkel, amelyek bizonyára mindenkiben még sokáig ott fognak vibrálni. SPOILER Például, mikor Yukiya zenél a sötétben, a torzító kíséretében. Mikor a Lands eljátssza a Hatachi no Sensou-t a próbateremben, amiben kiadják magukból minden fájdalmukat, dühüket és elfeledett szeretetüket, s ők is tudják, hogy, hiába mondtak épp mást, ez lesz az utolsó közös igazi közös pillanatuk. Arról a jelenetről nem is beszélve, mikor az utolsó Asakóval való találkozása után Natsu egy szál gitárral elénekli a Genkit úgy, ahogyan ő azt megírta, s eközben a kamera egyetlen hosszú snittben végigtekint a szobán, ami épp olyan romos, mint Natsu élete. SPOILER VÉGE Ezek után rendszerint gyors vágás (sokszor időugrás) következik.

Ahogy olvastam, film vége sokakban hiányérzetet keltett, ezért most le szeretném írni, szerintem miért volt tökéletes. SPOILER Abban, ahogy Asako sírva nézi, ahogy Natsu énekel, benne van minden. Natsu képes volt újra azt a hatást kiváltani a lányból, mint mikor az először hallgatott Lands-t. Annak ellenére tudta ugyanúgy megérinteni, hogy már látott mindent. Látta, hogyan tiporták egymást az együttes tagjai, látta, milyen visszataszító és kizsákmányoló tud lenni a zeneipar, látta, hogy Natsu valójában mennyire gyenge. S mégis, a varázslat újra működött. Natsu újra megtalálta a zenét és a hitét a tehetségében, Asako pedig, hiába lett azóta profi menedzser, nem veszítette el a képességet, hogy élvezze azt. A képi megjelenítés pedig egyenesen csodálatos. Úgy gondolom, ez így sokkal értékesebb "happy end" lett, mint bármilyen csöpögős, életidegen, hollywoodi lezárás. Főleg, hogy a film során elég egyértelművé vált, hogy Natsu és Asako nem alkalmasak arra, hogy együtt legyenek. Nem is feltétlenül szerelem volt az a kapocs, ami összekötötte őket. SPOILER VÉGE

A film címe többféleképp is értelmezhető. Szó szerinti jelentésben "kötés", ami utalhat, az eseményeket tulajdonképpen elindító, kendőre, amivel Natsu eltakarja Asako szemét a kontaktlencse-incidens után. Ám lehet a "kötés" akár maga Asako is, aki egy ideig úgy tűnik, egyben tartja Natsut, és fordítva is. Ám a legegyértelműbb variáció, egy szójáték, ami rögtön feltűnik, ha megnézzük, hogyan tördelték a címet a plakáton, vagy meghallgatjuk a Lands Bandage c. számát. A tagolás és szó kiejtése is "Band-age", vagyis "zenekar-korszak". Egyébként, az előbb említett számhoz készült egy nagyon jó promóciós videoklip is:

Asakót Kitano Kii alakította, akit annak idején már említettem a LIFE című dorama kapcsán. Nem mondanám, hogy Asako karaktere teljes azonosulást nyújtott, sőt, néha ennek pont az ellentétét éreztem. Kitano Kii nagyon jól megmutatta a lányban lakozó kettősséget, a szende, naiv kislány mellett a "Yoko Onót", akit néha már a néző is együtt utál az együttes tagjaival. Eleinte furcsálltam, hogy Natsut, az elpoposodás miatt önmagával meghasonló rocker szerepét pont Japán egyik leghíresebb popidoljára, Akanishi Jinre osztották. Azonban fejet kell hajtanom Jin előtt, mert bámulatosan hiteles volt. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szép hangja van, s milyen karizmatikus előadó.

Ezt a filmet mindenkinek ajánlanám, akit csak egy kicsit is érdekel a zeneipar világa. Zseniális alkotás, az első perctől az utolsóig.

Letöltési linkek:
film (égetett magyar felirattal; livejournal regisztráció és addolás szükséges)
filmzene (credit: jedoesntsuck)
képek forrása: INNEN.

Do Re Mi Fa So La Si Do

A Do Re Mi Fa So La Si Do egy 2008-as dél-koreai film, a címe eredeti írásmódban 도레미파솔라시도. Az alapját egy azonos című internetes regény képezi, amit egy Guiyeoni művésznévre hallgató fiatal nő írt.

A történetet női főhőse Jung Won (Cha Ye Ryeon), aki épp számtalan állása közül az egyiket végzi, mikor összeismerkedik Eun Gyu-val (Jang Geun Suk), akiről hamarosan kiderül, hogy az új szomszédjuk személyesen. Eleinte nagyon ellenszenves neki Eun Gyu, ám úgy tűnik, a fiú, valami sajátos módon, de érdeklődik iránti. Először, titoktartásáért cserébe, felfogadja a lányt a "hordárának". Így kerül Jung Won a próbaterembe, ahol Eun Gyu zenekara, a DoReMiFaSoLaSiDo próbál. Itt szembesül azzal, hogy a fiú basszusgitárosa és legjobb barátja, Hee Won (Jeong Ui Cheol), az a srác, akivel ő együtt nőtt fel, majd egy tragikus véletlen folytán a kapcsolatuk (több, mint) megromlott. Jung Won kiborul, s egy gyenge pillanatában megkérdezi Eun Gyu-t, hogy akkor most végülis akar-e járni vele. Ahogy erősödik a kapcsolatuk és a szerelmük, úgy lépbe a képbe egyre inkább Hee Won, aki azt akarja, hogy a lány kárpótolja őt a múltban elkövetett hibájáért, ami szétzúzta a fiú életét.

A film története nagyon egyedi és nem kiszámítható. Mivel a feszültség egy idő után már szinte szétfeszíti a filmet, érezzük, hogy itt hamarosan be kell következni valami tragédiának, de hogy pontosan mi lesz az, az tényleg nehezen kikövetkeztető. Sok helyütt szerelmi háromszögként definiálják az alapfelállást, amivel én nagyon nem értek egyet, lévén Hee Won és Jung Won esetében kölcsönösen teljesen mások a motiváló okok. Ezenkívül a film nagyon érdekes alapdilemmákat vet fel, erkölcsi kérdéseket feszeget. Jogunk van bosszút állni azon, aki akaratán kívül tett velünk rosszat? Ha emiatt a teljes életünk darabjaira hullott, akkor eltudjuk egyáltalán hinni neki, hogy nem szándékosan tette? Enyhíthetjük azzal a saját nyomorunkat, hogy valaki mást is a részesévé teszünk? SPOILER Egy bizonyos pontig még érthetőek Hee Won eltúlzott reakciói. Miután a családja összeomlott, semmije sem maradt, ahhoz, hogy túl tudjon élni, ilyen önzővé és rideggé kellett válnia. Ahhoz kétség sem fér, hogy Jung Won valóban tönkretette az életét, senki sem várhatná el tőle, hogy a barátja maradjon. Viszont egy tíz éves barátság után azt feltételezni, hogy a másik szánt szándékkal akart ártani neki, gyerekes, mint ahogyan a bosszúálló módszerei is. SPOILER VÉGE

Eun Gyu olyan ebben a történetben, mint maga a Nap. Ő az egyetlen a főszereplők között, aki nem hordoz súlyos lelki sebeket. Kedves személyiségével képes fényt, sőt boldogságot hozni Jung Won életébe, ezért lehet igazi menedék a számára. SPOILER A lány azonban ott követ el hibát, hogy nem gondolja, hogy az, aki neki ennyi erőt tud adni, mindenkinél gyengébb lesz, ha elhagyja. Hee Won is csak akkor eszmél rá, hogy mérhetetlen önzőségében mit csinált, mikor már megtörtént a baj. Sikerült megnyomorítani azt az embert, aki az elmúlt három évben mellette állt. Innentől félreteszi a sérelmeit, s igyekszik még menteni azt, ami menthető. Majd a végén, úgy, ahogy Eun Gyu tette, kisétál a barátai életéből. Már ha lehet ilyet mondani az esetében, hogy barátság. Az az igazság, hogy Hee Won személyisége olyannyira eltorzult a sok szenvedés miatt, hogy már nem igazán képes értékes emberi kapcsolatok kialakítására. De végül talán rájött arra, hogy ha másokra is kivetíti a saját poklát, azzal magát teszi egyre rosszabb emberré.

Jung Won örökös önvádban él, amiből szinte feloldás, mikor ténylegesen vezekelhet. Ha mindez azelőtt történik, hogy megismerte volna Eun Gyu-t, akkor valóban szívesen feláldozta volna az egész életét, ha nem is a jóvátétel, a kínok enyhítésének oltárán. Mostanra azonban talált valakit, aki mellett nem kell magát bűnösnek éreznie, valakit aki szereti és akit ő is szeret. Ezért hagyja ott azonnal Hee Wont, mikor kiderül, mi történt Eun Gyu-val. A meglepő az, hogy Hee Won hagyja ezt neki. SPOILER VÉGE

A film 1 óra 45 perc hosszúságú. Talán két órában, néhol jobban kifejtve még ennél is ütősebb lehetett volna, mert én úgy éreztem, néhol kicsit túl gyorsan történtek az események. Viszont belekötni szinte semmibe nem tudok, leszámítva a végén a feliratok alatti kis jeleteket, amik teljesen feleslegesnek, szájbarágósnak és az egész film hangulatától gyökeresen elütőnek találtam. A legerősebb jelentek minden kétséget kizáróan a utolsó koncert és annak a megidézése voltak. Egyébként nagyon jó a film zenéje is. A színészek közül Jang Geun Sukot emelném ki, aki itt most teljesen más karaktert játszott, mint amiket eddig láttam tőle. Nagyon hiteles volt ebben a szerepben is, újfent bebizonyította számomra, hogy nagyon jó színész. Amin viszont meglepődtem, hogy a Do Re Mi Fa So La Si Do ugyanabban a évben készült, mint a Baby and me. Jang Geun Suk úgy név ki, mint aki minimum jó három évvel fiatalabb még ebben a filmben.

Mindenkinek tudom ajánlani ezt a filmet. Nem az az igazi könnyű darab, de nagyon érdemes megnézni!

Letöltési linkek:
film (lezárt projekt, égetett magyar felirattal)
filmzene

Fekete Hattyú, avagy a tökéletes szomorúság

Darren Aronofsky rendezőúr rajong a Perfect Blue című 1997-es pszichothriller animéért. Olyannyira, hogy a 2000-ben szíves örömest kifizetett 59000$-t azért, hogy a Rekviem egy álomért című filmjében újraforgassa a mű egyik jelenetét. Emellett pletykálták azt is, hogy megvásárolta a jogokat egy nyugati, élő szereplős mozi elkészítéséhez is. Ennek elkészülte azonban most már több, mint kétséges, hiszen a rendező azóta bemutatta új filmjét, a Fekete hattyút (Black Swan). Aronofsky beismerte, hogy a két mű között számos hasonlóság fedezhető fel, ám azt állítja, ez csupán véletlen. Akárhogy is, Fekete hattyú méltó átértelmezése az animeklasszikusnak, ami ellen akkor sem emelhetnénk kifogást, ha történetesen nyíltan kimondott lenne a szándékos ihlet-merítés, sőt...

Az a bizonyos jelenet. (A kép forrása: INNEN.)

A Fekete hattyú a balettáncosnő Nina történetét meséli el. A lány társulata épp a Hattyúk tava bemutatójára készül, ami minden balettos álma, s aminek fő szerepét, ezzel sok bizalmat megszavazva neki, pont ő kapja meg. Nina tökéletes választás a Fehér hattyú szerepére, épp olyan tiszta és törékeny. Azonban el kell játszania a gonosz ikert, a Fekete hattyút is, amire első ránézésre alkalmatlannak tűnik. A rendezője viszont látja benne a lehetőséget, így elhatározza, hogy minden áron kihozza a vad démont a görcsösen merev lányból. A Perfect Blue főhőse egy bájos popsztárocska, Mima, aki minden áron ki akar törni ebből a skatulyából, nem akarja megvárni, amíg "kimegy a divatból", s egy csapásra elveszt mindent. Épp ezért úgy dönt, hogy komoly színésznő lesz. Ennek érdekében kilép az együtteséből, s elszántan kezdi meg a felfelé kapaszkodást a színészi pálya ranglétráján.

SPOILER! A továbbiakban a két alkotás cselekményének részletes elemzése következik!

Mima, hogy bebizonyítsa, igazi színésznő, beleegyezik abba a merész jelentbe, amit a forgatókönyvíró kitalált a lány krimisorozatbeli karaktere számára. A szereplő egy sztriptízbárban lép fel, ahol egy csapat férfi megerőszakolja, s innentől gyökeresen átalakul az élete. Ez a szerep teljes mértékben ellenkezik Mima eddigi imázsával, ám ami még fontosabb, magával a lány lelkialkatával is. Pont, ahogyan Nina is egy számára szinte megoldhatatlan feladatba ütközik. Mégis mindketten elszántak, hogy megcsinálják. Addig feszegetik a saját határaikat, mígnem mindketten megtalálják magukban azt a énjüket, akire szükségük van. Mimából egyre többször próbál kitörni a kegyetlen gyilkos, aki azért öl, hogy bosszút álljon, azért öl, mert retteg. Nina pedig szépen lassan átlényegül Fekete Hattyúvá, még fizikai tüneteket is észlel magán. Teljesen megváltozik, anyját, aki eddig a legközelebb állt hozzá, minden erejével taszítja el, hogy lelkiismeret furdalás nélkül merülhessen alá a züllésben. A két lány élete egyre inkább alárendelődik a szerepnek. Összezavarodnak, már nem tudják különválasztani, mi az ami tényleg megtörténik, s mi az, ami csak a képzeletükben létezik. Egy idő után már valósabbnak érzik azt a világot, amit a színpadon, illetve a kamerák kereszttüzében jelenítenek meg.

Mindkét lány talál társakat is az őrületéhez. Akad valaki, akit még Mimánál is jobban megvisel az imázsváltás... A lány producere, Rumi, aki valaha szintén popidol volt, oly intenzíven éli meg Mima kálváriáját, hogy lassan, de biztosan az empátia átalakul a saját érzéseivé. Ezenkívül ott van még a rajongó, egy meglehetősen ronda férfi, aki mindenhová követi az ő Mimáját, aki egyre jobban rettegni kezd az ijesztő idegentől. Eközben az interneten tovább pörög a Mima szobája címre hallgató blog, amit nem Mima ír, de ahányszor olvassa, úgy érzi, az a valaki már sokkal inkább ő, mint ő maga. Látomások kezdik kínozni, kísérti a múltja, ő pedig azt érzi, nincs menekvés. Nina teljes mértékben a rendező irányítása alatt áll. Teljes lényét beszolgáltatja a férfinak annak érdekében, hogy az kihozza belőle a legtöbbet, annak ellenére, hogy lassan sejteni kezdi, hogy ő is csak addig fontos, míg pár év múlva nem jön majd valaki, aki szebb és fiatalabb nála. Akkor ugyanúgy a semmibe zuhan ő is, ahogyan a rendező kis hercegnője, Beth, aki Nina előtt volt a balettkar csillaga. A lány mindeközben összebarátkozik riválisával, Lilyvel, akinek segítségével felszabadítja a benne rejlő Fekete hattyút. Ez azonban olyan ijesztő, még önmaga számára is, hogy nem tud szembenézni azzal a ténnyel, hogy mindez ő, így cselekedetei egy részét kivetíti Lilyre, alakja szinte eggyé olvad az övével.

Körül-belül ezen a ponton indul el a két lány története más és más irányba. A Perfect Blue-ban végleg átveszi a vezetést a krimiszál, Mima őrülete helyett már Rumijé kerül a középpontba. Nina azonban nem szabadul ki saját elméje börtönéből. Míg Mima végül magára talál, addig ő végleg elveszt mindent, ami a régi énjét jelentette. Ezzel magyarázható az is, hogy a bemutatón az egyetlen hibát a Fehér hattyú megformálása közben véti, pedig azelőtt ez a szerep annyira ő volt, hogy még gyakorolnia szem kellett hozzá. A Fekete hattyú viszont már más kérdés. Nina gyilkol és gyilkos lesz, az igazi lelkiismeret nélküli, gonosz ikertestvér, s alakítása hátborzongatóan hiteles. Majd következik a Hattyú halála, a Fehér hattyú pedig ezennel meghal. Megölte őt a gonosz, fekete ikertestvére. Mikor a vérben fekvő Ninához odarohan a társulat, ő csak ennyit mond: "Éreztem. Tökéletes volt. Tökéletes voltam."

Ez a három rövid mondat még sokáig ott vibrál a nézőben, miközben a hideg futkos a hátán. Megrázó befejezés, ám ha komolyan belegondolunk, Nina tette és szavai tökéletesen józanok és érthetőek. Az élete nem szólt másról, mint a balettről és a tökéletességre való törekvésből. A életét tehát azzal zárta, hogy olyan tökéletesen alakította a Hattyúkirálynőt, ahogyan előtte még senki sem. Nina ugyan meghal, de megszületett a legenda. A legenda, akit, hiába lett most már ő a rendezőúr új kis hercegnője, mégsem fognak pár év múlva elküldeni a színháztól, mint ahogyan elődjét. Nina, ha ebből a szempontból nézzük, úgymond beteljesítette a végzetét.

SPOILER VÉGE

Akadnak eltérések Nina és Mima személyiségében is. Előbbi egy jégtömb, aki mások és önmaga által felállított szabályok szerint éli az életét, míg utóbbi kissé naivabb, de színesebb, összegészében szerethetőbb lány. Ami a művészeti értékeket illeti, ott egyértelműen Nina győzedelmeskedik. A balett a "táncok királynője", sokkal magasztosabb, mint Mima popzenekara, a csekély közönség előtt fellépegető Cham. Ezeknek a változtatásoknak, s pár bekezdéssel ezelőtt tárgyaltaknak köszönhető, hogy a Fekete hattyú végeredményben mégsem csak egy élőszereplős Perfect Blue-feldolgozás lett, hanem egy önálló művészi alkotás.

Darren Aronofsky filmjein nem lehet túllépni, nem hagyják magukat. A megtekintés után még órákig nem engedik ki bűvkörükből a nézőt, a lelkéig hatolnak és felzaklatják. Ez a tendencia a Fekete hattyú esetében is folytatódott. A filmért, megérdemelten Golden Globe-díjra jelölt Aronofsky mellett azonban még ott van a zseniális zeneszerző, Clint Mansell is és az operatőr, Matthew Libatique. Mindkettejükkel szoros a rendező együttműködése, már a Pi, a Rekviem egy álomért és A forrás esetében is közösen dolgoztak. A zene és a képi világ tökéletesen visszaadja és erősíti a Nina lelkében zajló folyamatok bemutatását. A film összes eleme együtt lélegzik, megbonthatatlan egységet alkotva. Mondhatnám, tökéletes egymásra találás, de így a film után, már ódzkodom ennek a szónak a használatától.

Azonban a színészek sem elhanyagolhatóak, sőt! A Lilyt alakító Mila Kunis meg is kapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-jelölést a hátborzongatóan briliáns alakításáért. További fontos katalizátor-szereplőként feltűnik Vincent Cassel, aki a rendezőt alakítja, valamint a kiégett, eldobott balettáncos, Beth személyében Winona Ryder is megjelenik. Valamint ott van a főszereplő, Natalie Portman, aki még sokkal több, mint maga Nina, hiszen elmondhatatlanul hitelesen játssza mind őt, mind a Fehér és a Fekete hattyút. Ráadásul a film hemzseg a balettbetékben, amikben ő maga táncol, hivatásos táncosnőket megszégyenítően. Félelmetesen komplex karaktermegformálásáért neki is kijárt egy Golden Globe-jelölés, amit, reméljük, sikerül is díjra váltania.

A Perfect Blue hatásait azonban, továbbra is így gondolom, felesleges tagadni. A történet és az alaptéma hasonlóságán kívül még a két főhős neve (Mima és Nina) is kísértetiesen hasonlít. Valamint, bár mindkét alkotás több plakáttal is bír, megnézve egy-egy bizonyosat főplakátok közül, újabb párhuzamot fedezhetünk fel. A Perfect Blue esetében  a kirakóként darabjaira hulló Mima ugyanúgy a teljes összeomlást, szétcsúszást jelképezi, mint ahogyan a Fekete hattyú plakátján végigfut a repedés Nina arcán, s egyúttal az életén. Jobb lenne az ihletettséget nem tagadni, inkább tiszteletadásként utalni rá.

Mindent összevetve, a Fekete hattyú az utóbbi évek egyik legjobb filmalkotása. Igazi művészfilm, ezért kicsit furcsa is (bár mindenképpen megérdemelt) a sok Golden Globe jelölés, amiből magának a filmnek is kijutott. Mindenképp érdemes a megtekintésre!

hivatalos magyar premier: 2011. február 17.

Öreg autó nem vén autó (Gran Torino)

A Gran Torino az utóbbi években westernhősből újkori kultuszrendezővé avanzsált Clint Eastwood 2008-as alkotása, melyet ő rendezett, s melyben, állítása szerint, utoljára lép a kamerák kereszttüzébe. Amennyiben tényleg ez a film jelenti számára a búcsút a színészettől, azt kell mondjam, ennél méltóbb talán nem is lehetne.

A történet főhőse Walt Kowalski, egy ízig-vérig nemzeti érzületű amerikai, aki a saját, megváltozhatatlannak tetsző világnézete szerint él. A színészóriás szikár arca, s érces hangja tökéletesen tükrözi a makacs, öntörvényű öregember lelki világát az egész mű során. A film Kowalski feleségének temetésével indul, ezután megismerjük a férfi önző, haszonleső rokonságát, akiknek e tragikus esemény hatására is már csak azon jár az eszük, mikor követi végre ő is az asszonyt, hogy ezzel végre "jól megérdemelt" örökségük birtokába jussanak. Walt azonban még él, s idősek otthonába sem hajlandó vonulni, egyedül folytatja az életét a hatalmas megüresedett házában, ahol egyetlen társasága a hűséges kutyája. Minden és mindenkivel szemben előítéleteket táplál, ám Koreában harcolt veteránként különösen rosszul viseli, hogy szomszédai ázsiai bevándorlók, hmongok. Azonban nem elég, hogy őket el kell tűrnie, ráadásként még egy ifjú pap is folyton a nyakára jár, akit még a felesége kért meg a halála előtt, hogy vegye rá férjét a gyónásra. A mogorva Kowalski azonban minden alkalommal durván elküldi, s nem finomkodik azt is közölni a fiatal atyával, hogy véleménye szerint ő semmit sem tudhat Életről és Halálról.

Eastwood érzékeny témához nyúlt a faji előítéletek górcső alá vételével, aminek megjelenítése olyan briliánsan sikerült, mint még keveseknek a filmtörténelemben. Legtöbbször ugyanis úgy találkozunk ezzel, hogy a mindenkori főhősünk, aki egy adott nációt kizárólag csak sötét színekben lát, ráébred, hogy ők valójában a legszebb világos árnyalatokban tündökölnek. Ez ebben a filmben máshogy történik. Egyrészről, főhősünk itt is ráébred, hogy mennyire helytelen és oktalan egy egész nemzetiséget elítélni, s fantasztikus embereket ismer meg hmong szomszédai személyében. Másrészről viszont megismerünk egy, az ázsiai bevándorlókból verbuválódott gengsztercsoportot is, aki félelemben tartják a környéket, s igen nehéz lenne tetteiket jó színben feltüntetni. Megjelenítésükkel Eastwood vállalta a kockázatot, hogy egy-két felületes néző a rasszizmus vádjával illesse, miközben épp ezzel törölt el mindennemű faji határt. Hiszen a világon egy népcsoport sem egypólusú, mindenhol léteznek jó és rossz emberek. Így mutatja csak meg igazán, hogy valójában semmi különbség sincs, ha a filmre szorítkozunk, az ázsiai bevándorlók és az amerikaiak között. Pontosan ez a lényeg - mindannyian ugyanolyan esendő emberek vagyunk, függetlenül attól, honnan jöttünk és milyen színű a bőrünk.

A történet igazán akkor indul el, mikor a szomszéd fiú, Thao a gengszterbanda beavatási szertartásaként megpróbálja ellopni Walt féltett kincsét, a Gran Torino márkájú autóját. Az akció nem sikerült, s a fiúnak a család hagyományait követve, még a sértett tiltakozása ellenére is, büntetésül egy ideig Kowalski úrnál kell dolgoznia. Az öreget eleinte dühíti a nem kívánt segéderő, ám ahogy egyre inkább megismeri és megkedveli a fiút, úgy kezdenek az előítéletei is halványodni. Egyre több időt tölt a hmongok társaságában, s szerető, igaz barátokra lel, olyan emberi kapcsolatokat képes kialakítani, amilyeneket még saját gyermekeivel sem tudott, igaz, az esetükben nem feltétlenül csak az ő hibájából. Azonban ez a nyugodt időszak nem tarthat sokáig, hamarosan a gengszterbanda tesz arról, hogy alaposan felkavarja az indulatokat. A végkimenetel egy tökéletesen megkomponált jelenet, egy minden mozzanatában emberi előkészítés után. Mentesen mindenféle máztól, egy őszinte és méltó lezárást ad, s okot arra, hogy a film még sokáig ott vibráljon a nézőben.

Annak ellenére, hogy a Gran Torino komoly témát boncolgat, s általában a filmdráma műfajába sorolják, nem szűkölködik humoros jelenetekben sem, amelyek oly természetesen és könnyedén kapcsolódnak a fő szálhoz, hogy minden bizonnyal hiányérzetünk is lenne, ha kimaradtak volna.

Az alkotás főbb mellékszereplői zömével elsőfilmesek illetve amatőrök, ám egy olyan jól összeválogatott gárdával állunk szemben, akik hitelesek, s megállják a helyüket Clint Eastwood mellett. Pedig nem sokan mondhatják el magukról, hogy első szerepükben maga a színészlegenda volt a partnerük. Akármennyire is érthető, hogy Eastwood öregkorára dicsőséggel kívánt visszavonulni a pályáról, mire még 1955-ben lépett, a nézőben a film után akaratlanul is támad egy kis szomorúság. Több filmben már nem láthatjuk ezt a nagyszerű színészt, aki egy tekintetével bonyolult érzelmek egész hadának megjelenítésére képes. Kárpótlásul azonban elmondható, hogy, mint rendező, azóta is aktív, sorra készülnek a filmjei. Úgy tűnik, Eastwood fáradhatatlan.

A filmben szereplő Gran Torino egy öreg, de értékes és jó állapotú jármű, egyértelmű metaforája Walt Kowalskinak. Az, hogy a film is ezt címet kapta, mintegy kiterjeszti a szimbólum jelentését magára Clint Eastwoodra is, aki, immáron "csupán" rendezőként, reméljük, még sokáig száguld a filmipar országútján.

A narancs mechanikája (Mechanikus narancs)

Nem vitás, a Mechanikus narancs egy megkerülhetetlen kultuszfilm. Akárhogy is igyekeznénk figyelmen kívül hagyni, mindig lesz egy együttes, aki a film ihletettsége alatt készíti el videoklipjét, mint ahogy azt a Blur tette a The Universal esetében, vagy a My Chemical Romance fotósorozatához hasonlóval rukkol elő, illetve mindig lesznek egy beöltözős rendezvényen olyan fiúk, akik talpig fehérben jelennek meg, jobb szemüket sötétre festve, s vigyorogva bizonygatják, hogy mi bizony a drúgjaik vagyunk. Épp ezért, a Mechanikus narancsot látni kell.

My Chemical Romance

A film 1971-ben készült, Anthony Burgess 1962-es, magyarul Gépnarancs címen megjelent regénye alapján. A történetet Alex DeLarge narrációján keresztül ismerhetjük meg, ritka ez a nézőpont, hiszen Alex egy igazi antihős. Nem is igyekszik leplezni valódi erőszakos természetét, csak épp próbálja azt teljesen normális viselkedésként beállítani. A film kezdő képkockáiban megismerjük őt és a szintén kiskorú barátait, amikor épp egy vén iszákost hagynak helyben egy aluljáróban. Ebből a jelenetből származik a film egyik leghíresebb képe is, amin a négy barát lépked befelé az aluljáróba, s így a hátulról jövő fény négy hosszú árnyékot vetít a földre. A fiúk sajátos lázadásként embereket vernek, nőket erőszakolnak, úgy viselkednek, mintha ők lennének a világ urai. Egyik este azonban balul sül el egy betörésük, s Alex áldozata belehal a fiú groteszk játékába. Az újdonsült gyilkost ekkor árulja el a bandája is, akik megelégelték, hogy Alex uralkodik felettük, otthagyják a tetthelyen, így a rendőrség elfogja. Két év elteltével a börtönben találkozunk vele ismét. Alex nagy buzgón falja a Bibliát, ám igazából semmit sem változott, egyszerűen csak élvezetet lel az Írás vérben tocsogó történeteiben. Ekkor azonban hatalmas fordulat következik be. A fiút kiválasztják a Ludovico-eljáráshoz, aminek segítségével a kormány meg szeretné "javítani" a közönséges bűnözőket, hiszen, ahogy a filmben is elhangzik, kell a hely a politikai foglyoknak.

A Ludovico-eljárás a Pavlov-féle képzettársításos kísérleteken alapszik. Alex gyógyszereket kap, amiktől rosszul lesz, s közben kipeckelt szemekkel arra kényszerítik, hogy erőszakos képsorokat nézzen. Az eljárás hatásosnak bizonyul, a kezelés végeztével Alex már magától a fizikai erőszaknak és a szexnek a látványától, gondolatától is rosszul lesz, elkövetésük így szóba sem kerülhet. Ugyan, ez a módszer Burgess kitalációja, érdemes megemlíteni, hogy az 1950-es évekbeli MKULTRA kutatások adták neki az ötletet, amelyeket a CIA végzett, s céljuk az emberi agy befolyásolása volt különféle szerkezetekkel és gyógyszerekkel. Alexet a kezelés megfosztja a szabad választás jogától, kiszolgáltatottá teszi. Elgondolkodtató a felvetés, hogy joga van-e bárkinek, bármilyen szinten és okból befolyásolni egy másik ember életét, gondolkodásmódját, reakcióit, megfosztva ezzel őt alapvető emberi jogaitól. Alexből az eljárás „mellékhatásaként” hatalmas kedvence, Beethoven IX. szimfóniája is rosszullétet vált ki, mivel ezt a zenét alkalmazták aláfestés gyanánt a filmeknél.

SPOILER A fiú "gyógyultan" távozik a kezelésről, ám ekkor kezdődik csak az igazi kálváriája. Családja, akikkel oly ridegen bánt, ellöki őt magától, az öreg hajléktalanok, élükön a film elején bántalmazott férfival, megverik, s segítségére siető rendőrökkel is pórul jár, mivel azok régi bandatársai. A nyílt utalást, a rendőrség erőszakosságát, kiskirálykodását illetően nem lehet félreérteni. Az ifjú bűnözők azért léptek erre a pályára, hogy immár fizetés fejében, megtorlás nélkül tölthessék ki erőszakos hajlamaikat a gyengébbeken. Az alkotás ezen pontján bizonyára minden nézőben megfogalmazódik a kérdés, mi van akkor, ha ebben a romlott világban már mindenki bűnös, függetlenül attól, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll. Az is lehetséges, hogy már nem is létezik olyan, hogy jó és rossz. A rendőrök jól ellátják Alex baját, aki az este után félájultan elvánszorog az első házig, amit talál. Pechére az pont annak az írónak az otthona, akit még a "régi szép időkben" bántalmaztak, feleségét pedig megerőszakolták. Szerencséjére, a férfi nem ismeri őt fel, ám egy óvatlan pillanatban meghallja, ahogyan Alex a fürdőkádban ülve azt a dalt dúdolja, amit anno a tett elkövetésekor. Ez az „I singin’ in the rain”, ami feltehetőleg mindenkiben, aki látta a filmet, örökre szervesen összefonódik azokkal a bizonyos erőszakos képsorokkal. Hajdani áldozata úgy áll bosszút rajta, hogy egy szobába zárva addig kínozzák őt a „kilencedikkel”, mígnem a fiú az ablakon kiugorva öngyilkosságot nem kísérel meg. A kórházban rengeteg ember veszi körül, mindenki úgy próbálja magát beállítani a sajtó kamerái előtt, mint Alex első számú patrónusa. Őt azonban ez az egész nem is igazán érdekli, ugyanis rájön, hogy kigyógyult a Ludovico-eljárás hatásaiból, a történet tehát ott zárul, ahol elkezdődött. SPOILER VÉGE

A film és a regény között találunk pár kisebb eltérést, ám a leglényegesebb különbség az, hogy a könyv-változat utolsó fejezetét Kubrick úgy, ahogy volt kihúzta, ezzel teljesen megváltoztatva a mű üzenetét. Az eredeti alkotásban ugyanis kapunk egy megnyugtató feloldást, a film ezzel ellentétben azt sugallja, hogy az erőszak örök, soha semmi sem fog megváltozni. Stanley Kubrick olyan rendező, aki még akkor is a saját művészi önkifejezését helyezi előtérbe, mikor adaptál. Ez később is megfigyelhető nála, vessük csak össze például a Ragyogást az alapjául szolgáló Stephen King bestsellerrel! Emellett a rendező-zseniről tudni érdemes, hogy színészeivel igazi zsarnokként bánik, az előbb említett film női főszereplője, Shelley Duvall például azt nyilatkozta a forgatás után, hogy a rájuk gyakorolt lelki terror miatt soha többé nem hajlandó együtt dolgozni Kubrickkal. A direktor úr nem bánt másképp a Mechanikus narancs szereplőivel sem, hogy csak a legkisebbet dolgot említsük, a filmben Alex háziállata azért egy kígyó, mivel az őt alakító Malcolm McDowell félt ettől az állattól.

Anthony Burgess amellett, hogy kiváló író, igazi nyelvművész. Az 1961-es Egy tenyér, ha csattan című művében a népbutító média reklámnyelvezetét alkalmazta, majd az 1962-es Gépnarancsban saját argót alkotott meg szereplői számára, ez a Nadsat. Ez legfőképpen az orosz szavak szlengként való beépítését jelenteti, de előfordul benne másféle nyelvtorzítás is. A film a regényhez képest sokkal kevesebbet alkalmaz ebből a speciális nyelvezetből, a könnyebb érthetőség érdekében, ám ügyel arra, hogy a mennyisége elég legyen ahhoz, hogy a hangulat ne változzon ezáltal. A Mechanikus narancs illetve a Gépnarancs legnagyobb zsenialitása abban rejlik, hogy hiába zajlik előttünk naturalisztikusan az erőszak, nem érezzük azt fajsúlyosnak, elviselhetetlennek. A regényben mindez Burgess zsenialitásának köszönhető, hiszen Alex szlenggel sűrűn teletűzdelt, nemtörődöm narrációján át ismerjük meg a történetet, amit ezáltal akaratlanul is kezdünk kicsit az ő szemszögéből látni. A filmben ezt még egy nagyon fontos elem segíteni, mégpedig a zene. Főhősünkről tudni érdemes, hogy hatalmas zenerajongó, legnagyobb kedvence a már korábban említett Beethoven. Kubrick ezt kihasználva az egész film alá komolyzenét rendelt, méghozzá nem is akármilyen koncepció alapján. A legdurvább erőszakot megjelenítő képsorok alatt vidám szimfóniák szólnak, a jelenetek szinte groteszkbe hajlanak. Ezáltal pedig eléri ugyanazt a hatást, amit a regény a szavakkal, nem úgy hat a befogadóra az ábrázolt erőszak, ahogyan azt megszoktuk. Ezen a ponton pedig máris elkezd körvonalazódni a mondanivaló: úgy zajlik körülöttünk az erőszak, hogy már fel sem kapjuk rá a fejünket?

Karóva Tejbár

Nagyon eltalált a film díszlete is. Mivel a történet a mindenkori jövőben játszódik, így a lakások kinézetében keveredik a '70-es évek tipikus stílusa a meglehetősen futurisztikus elemekkel. Emellett még érdemes kiemelni a Karóva Tejbár extravagáns és rendkívül fantáziadús berendezését is. A filmben sok a kézi kamerás, illetve az Alex szemszögéből fényképezett felvétel, aminek hatására még személyesebbnek érezzük narrátorunk történetét. Ehhez mindenképp hozzájárul Malcolm McDowell kiemelkedő alakítása is, akinek igazi jutalomjáték lehetett ez a szerep.

Ahogyan a regény, úgy a film is örök érvényű. Hiába tölti be jövőre a negyvenedik évét, ez idő alatt semmit sem veszített lehengerlő hatásából. Minden generációnak újból és újból elő kell vennie, hogy látva a Mechanikus narancs erőszak és korrupció uralta világát, megfogalmazódjon benne vágy, úgy élni, hogy ez az utópia sose váljon valóra.

Koizora

A Koizora egy Naito Mika nevű japán leányzó mobiltelefonján látta meg a napvilágot 2005-ben, majd 2006-ban két kötetes nyomtatott könyv formájában is kiadták. (Mindkét kötet 350 oldal körüli, ezt figyelembe véve minden elismerésem a fiatal hölgyé, hogy ezt képes volt egy mobiltelefon billentyűzetén lepötyögni, én valószínűleg 350 szóig sem jutnék el.) A regény roppant népszerű lett a japán fiatalok között, így 2007-ben elkészült a film (első kép), majd 2008-ban a dorama-változata (harmadik kép) is, valamint 2007-2009 között mangaként is megjelent. Mivel utóbbihoz nem találtam magyar fordítást, ez alkalommal még csak az első két verzióról fogok írni.

Először a doramába futottam bele a férfi főszerepet alakító Seto Kouji kapcsán, aki az Otomenben Ariake-kunt játszotta. Mivel szinte kivétel nélkül mindenki dicsérte a sorozatot, gyorsan le is töltöttem. Nem kellett csalódnom, már az első rész után fülig beleszerettem. A filmet tegnap néztem meg, kicsit várni szerettem volna vele, nehogy aztán ne tetszen azért, mert esetleg kevésbé kifejtett. Szerencsére ilyenről szó sem volt, nem is tudom melyik varázsolt el jobban.

A cím jelentése magyarul, Szerelmünk ege. A történetet a főhősnő, Tahara Mika narrációján keresztül ismerjük meg. Gondolom rögtön feltűnik, hogy ugyanaz a keresztneve, mint az írónőnek. Talán épp ezért, rengetegen arra esküsznek, hogy ez az ő igaz története, de hogy őszinte legyek, én ebben nem hiszek. Ezt erősíti bennem az is, hogy a lányt azóta is bizonyos anonimitás fedi, nyilván nem akarja megtörni a varázst. Ám ez semmit nem von le a mű értékéből, sőt plusz pontnak számít, ha az írói fantáziát nézzük. Nem kell minden történetnek megtörténni a valóságban, az irodalom esetében nem ez az érték-mérce.

A Koizora műfaját tekintve romantikus dráma, ezt Mika szavai már rögtön az első percekben világossá teszik. Rendkívül szentimentális, ennek ellenére én sehol sem éreztem soknak. A középpontban az első szerelem áll, amit Mika Hiro oldalán tapasztal meg. A fiú a két feldolgozásban különböző, ám minden esetben elég extravagáns módon nyeri el a lány szerelmét, ami nem is csoda, hisz ő maga sem hétköznapi, elég csak ránézni a szőkített frizurájára, a fülbevalóira. Igazi, tiszta és mély szerelem szövődik köztük, ám hamarosan nem várt megpróbáltatások egész hada áll az útjukba...

Sakurai Hiroki karakterét a két színész teljesen másképp fogta meg. A doramában Hiro (Seto Kouji) egy öntörvényű, furcsa, mégis meglehetősen infantilis figura, aki leginkább presztízskérdést csinál abból, hogy erősnek látsszon, s erre nagyon érzékeny a büszkesége is. Ezzel szemben a film Hirója (Miura Haruma) egy sokkal nyugodtabb, megfontoltabb fiú, aki valóban erőt sugároz. A szembetűnően más megközelítés ellenére, mindkettő rendkívül szerethető, ám ha választanom kellene, annak ellenére, hogy nagyon szeretem Seto Koujit, Miura Haruma Hirója mellett tenném le voksom.

Mikát a filmben Aragaki Yui, a doramában Mizusawa Elena játssza, az ő esetükben nem tudok ilyen számottevő eltérést felmutatni, talán Aragaki alakításában kicsit talpraesettebb, de ennyi. Mindkét színésznővel nagyon elégedett voltam. Mint karakter, nagy kedvencem volt még Hiro nővére, Minako. Nagyon jól volt a filmben Karina megformálásában, ám a szívem ez alkalommal pedig inkább a dorama Minakójához (Matsushita Nao) húz. Egyébként, ez az összes többi családtag esetében így van, nyílván azért, mert a sorozat 6 része alatt sokkal jobban megismerhettem őket, mint a két órás film esetében. Kiemelném még Kishitani Gorót, aki a doramában Mika édesapját alakította, szerintem briliánsan.

SPOILER A dorama utolsó előtti részében elmondhatatlanul felidegesített, hogy Hiro hülyesége miatt másfél évet elvesztegettek, amit még együtt tölthettek volna. Értem én, hogy ő azt akarta, hogy Mika továbblépjen, boldog legyen, de az elképzelése úgy volt hülyeség, ahogy volt. Nem elég, hogy Mikát érzelmileg teljesen tönkretette legalább egy évre, akaratlanul még Yuu-nak is szenvedést okoztak, aki pedig ennél sokkal többet érdemelt volna, mert ő egy páratlanul jó ember volt. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Hirónak magának pedig egyedül kellett harcolni a rák ellen, ahelyett, hogy mellette lehetett volna az, akit a világon a legjobban szeretett, s aki ugyanígy érzett iránta. Olyannyira dühös voltam a történet alakulása miatt, hogy el sem tudtam képzelni, hogy meghasson majd a vége. Ez a feltevésem azonban végül nagyon nem igazolódott be.

A jelenetek közül kiemelném a gyönyörű december 24.-ei megemlékezéseiket, mert csodálatosak és megindítóak voltak. Hiro haldoklása pedig, mikor Mika fut a videotelefonáló mobilját az arca elé tartva, majd megáll, hogy eleget tegyen a fiú kérésének, mosolyogjon; valami páratlanul gyönyörű volt, úgy, ahogy Mika öngyilkossági kísérlete, s annak meghiúsulása is. SPOILER VÉGE

A természeti hasonlatok igazán hangulatossá tették a történetet, a filmből kicsit hiányoltam is, hogy Mika nem eredendően volt beleesve az égbe, hanem csak később, Hiro kapcsán történt ez meg vele. Szerintem ez egy nagyon aranyos motívum volt, érdekelne, a regényben ez hogy van, ha így, a filmből igazán kár volt kihagyni. Utóbbi pozitívuma viszont az, hogy a komoly előfeltevésekre okot adó első mondatok ellenére egyáltalán nem kiszámítható a történet vége. A dorama folyamatosan információkat adagol a nézőnek a fordulatról, így ott sokkal hamarabb összeáll a kép, bár ezt nem nevezném negatívumnak sem. Bírálat érte a regényt a japán tanerőktől a fiatalok szabados stílusa miatt, hát meg kell hagyni, engem is meglepett a tempó amit diktáltak, eléggé nyugatias stílusú volt.

Nem tudok választ adni arra, hogy a film vagy a dorama tetszett jobban. A két feldolgozás ugyan kicsit más, ám a maga nemében mindkettő nagyon jó, mindkettő ugyanúgy biztos helyet kapott a kedvenceim között. Személy szerint azt tanácsolom, hogy aki csak az egyiket látta, feltétlen adjon esélyt a másiknak is. Aki pedig még egyiket se, annak azt tudom ajánlani, hogy úgy nézze, ahogy én, a doramával kezdjen, majd hagyjon egy kis időt, s úgy nézze meg a filmet, nekem ez így nagyon bevált.

Letöltési linkek:

dorama (RAW-verzió)

magyar felirat a doramához (lezárt project)

film (Égetett felirat, a letöltéshez regisztrálni kell.)

Suicide Club

Vasárnap este néztem meg ezt a filmet, de azóta nem megy ki a fejemből... Szerintem ez volt az eddigi legkegyetlenebb, legnyomasztóbb és legdurvább film, amit valaha életemben láttam... Egy horror ehhez képest semmi. Jó esetben tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem fog kimászni a tévéből, ill. a szerencsétlen cápákat és madarakat sem vádoljuk meg, hogy célzottan ránk utaznak... Viszont emberek lesznek öngyilkosok, ez tény. Épp azért megrázó, mert annak ellenére, hogy a végsőkig kisarkított, mégis valószerű.

A 2001-ben készül Suicide Clubot (Suicide Circle néven is ismert) Shion Sono írta és rendezte, és - számomra érthetetlenül - csupán két díjat nyert vele, a Fant-Asia Film Festivalon, abból is az egyik csupán második helyezés. Bár olvastam a kölcsön-Mondómban, amiből kiszemeltem mind a rendezőt, mind a filmet, hogy az úriember viszonya nem a legjobb a saját nemzetével, mivel a filmjei eléggé kellemetlen témákat boncolgatnak, igencsak biztosíték-csapkodós stílusban. Pedig "ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde", mondaná Gogol.

Bizonyára mindenki hallott már az öngyilkos klubokról, amiket a fiatalok az interneten szerveznek. A cím alapján tett előfeltevéseim alapján e téma kibontására számítottam, ám a film nem állt meg ezen a ponton. Japánban, sajnos, népbetegség az öngyilkosság, már az idők kezdete óta. Ha csúnyán akarnám megfogalmazni, azt mondhatnám, hogy minden piszlicsáré dolog miatt végeznek magukkal. Távol áll tőlem, hogy bántsam őket, de mit mondjak arra, ha olyan dolgok miatt dobják el maguktól az életüket, mint a cégük csődbemenése, a sikertelen felvételi, no meg a nyugaton is roppant népszerű ok, a szerelmi csalódások? És mindezt hogy kezelik? Ha befekszel a sínek alá, odanyomják a családod orra alá a számlát a maradványaid eltakarításának költségeiről... Ezáltal inkább maradnak az Ivan Iljics-féle "kellemes és illedelmes" megoldásoknál, mint pl. a legendává lett öngyilkosok erdeje, ahová az emberek elvonulnak felvágni az ereiket, majd időközönként a rendőrök kutyákkal megkeresik a holttesteket... Természetesen minden kultúrának meg vannak a maga hibái, de attól még mindez valami fájdalmasan hátborzongató. Csodálhatjuk a japánokat a szorgalmukért, becsületességükért, és azért, hogy az egész társadalmuk a tiszteletre épül, ám megéri ez az egész, miközben 13 éves iskolások ugranak le a házak tetejéről, mert nem tudják elviselni a rossz jegyek miatti szégyent? Nyilvánvalóan, nem. És sajnos ez is olyan dolog, amin felesleges rágódnom, mert én 17-18 éves fejjel, innen egy kis ország még kisebb városából ugyanannyira nem tudok tenni ez ellen semmit, mint ahogy azért sem, hogy a nagyhatalmak felhagyjanak Afrika kirablásával. Még meg sem fogom érni, hogy bármi megváltozzon, és ez dühítő. Ám a japánokat csodálom, továbbra is csodálom, mert megérdemlik, akkor is, ha ekkora árat fizetnek a páratlan fejlődésükért, és mert én mást úgy sem tehetek.

Viszont azzal, hogy ezt a tényt úgy-ahogy feldolgoztam, nem vált könnyebbé a film nézése. Bemutatta ugyanis az öngyilkosságok azon dühítő és értelmetlen formáját is, amit egyedül a média és annak manipulációi tudnak kiváltani az emberekből. Az emberi hülyeség végtelen. A történet során már-már szó szerint megvalósítva végignézhetjük a jó öreg mondást, "És ha ő a kútba ugrik, te is utána ugrassz?", amire természetesen igen a válasz. IGEN, és az emberek tényleg ennyire ostobák. Míg az előző bekezdésben tárgyalt okok úgy-ahogy tolerálhatók, addig egyszerűen az, hogy létezik ma már olyan, hogy Avatar-effektus, több, mint abnormális. Ha valaki azért lesz öngyilkos, mert nem élhet Pandorán, akkor nem akar sehol sem, akkor a halával - elnézést, gonosz leszek - azokat alázza meg, akik esetleg tényleg olyan borzalmakat éltek át, olyan kiúttalanságba sodródtak, hogy nem láttak más megoldást. Mert létezik ilyen, és, úgy gondolom, ez egy olyan komoly dolog, aminek a kérdését nem szabadna az ilyen groteszk tettekkel elbagatellizálni.

A film képi világa is rendkívül nyomasztó, valamint időről időre bekövetkező hosszú késleltetések, elnyújtott jelenetek, és az öngyilkosság majdhogynem minden formájának megjelenítése biztosítja, hogy az ember úgy érezze, nem kap levegőt, és már nem bírja tovább. Fontos szerepet kap még a zene is, a fő téma gyönyörű, a megjelenő számokra viszont nem térnék ki, mert azokhoz lényeges látni a filmet, olvasni a szöveget. A már-már krimibe-hajló történetben nem mindenre kapunk válaszokat. Miért is kapnánk? Az öngyilkosság pont az a tett, amire a való életben sem mindig találunk magyarázatot. Az apró mozaikokból azonban lehetőségünk van összerakni valamilyen képet. Akármennyi borzalmat mutatott is be, sehol sem éreztem a filmet öncélúnak. A közeljövőben mindenképp meg fogom nézni a rendező másik fontos filmjét, a hasonlóan botrányos és megrázó Noriko's Dinner Table-t is, csak úgy érzem, még rá kell egy kicsit készülnöm lelkileg.

A Suicide Clubot nem ajánlom mindenkinek. Kizárólag erős idegzetűeknek! Úgy gondolom, ha van film, aminél ezt komolyan kell venni, ez az. Inkább lelkierő kell hozzá, mint gyomor, bár nekem a nyitó jelenet vérben tocsogó metrója azért alattomosan bekúszott az álmaimba aznap éjszaka...

Chihiro VS. Dorothy

Mijazaki Hajao Chihiro Szellemországban című animációs filmje több elemet is merít az Óz, a csodák csodája című filmklasszikusból, ám különbségek is jócskán akadnak a két alkotás között. Ezek feltérképezését a főhősök, Chihiro és Dorothy jellemének megvizsgálásával tegyük meg.

Chihiro története a modern Japánban kezdődik. A szüleivel másik városba költöznek, s ő irtózik a változástól, ragaszkodik a régi iskolájához, a barátaihoz. Ezzel szemben Dorothy az 1900-as évek eleji Kansasban épp ellenkezőleg, elvágyódik, mint ahogy dalban megfogalmazza, a „szivárványon túlra”. Közös vonás azonban, hogy ekkor egyikükre sem szentel figyelmet a saját családja. Míg Chihiro hasztalan próbálja meggyőzni a szüleit arról, hogy forduljanak vissza, ne menjenek be az elhagyatott vidámparkba, addig Dorothy azzal küszködik, hogy valahogy felhívja a figyelmet a gondokra, amik Totó kutyája viselkedése miatt alakultak ki Miss Gulch és közötte. A másik világba való átlépést az előbbi kislány tragédiaként éli meg, hisz szülei disznókká változtak, ő maga pedig kezd eltűnni. Kétségbeesésében arról kezdi győzködni magát, hogy mindez csupán álom. Ezzel szemben utóbbi kíváncsian lép ki a házból, hogy megnézze, hova sodorta a forgószél, s eleinte talán még örül is a helyzetnek, amelynek valóságosságát az utolsó pillanatig töretlenül hiszi. Dorothy személyiségében hordozza a fogékonyságot az egzakt jelenségek befogadására, ez már a Marvel professzornál tett látogatásakor kiderül, amikor a jós minden szavát igazi jövendölésként értelmezi, s fel sem merül benne annak lehetősége, hogy a professzor egyszerűen csak csalt, illetve ráhibázott egy-két tényre.

Chihiro nem sokára újra találkozik a fiúval, akivel előzőleg a hídon ismerkedett meg. Haku segít neki, ezután a kislány már feltétlenül megbízik benne, ő pedig haladéktalanul elküldi Jubabához, a világuk uralkodójához. Eközben Dorothyt Pöttömföld lakói kezdik éljenezni, majd pedig hallgatva a jó Északi Boszorkány szavára, elindul a birodalom mágusának, Óznak a keresésére, hogy hazajuthasson. Mindkét lány azonnal felismeri a segítséget újonnan megismert jótevőikben, így engedelmeskedik neki, követi az utasításaikat, s mindketten meghökkentő elszántságot tanúsítanak annak véghezvitele közben.

A lányok nagyon könnyen kötnek barátságokat, mindenkiben a jót látják meg, s képesek második esélyt adni. Így fogadja Chihiro kis csapatába a több cselédet is bekebelező Arcnélkülit, s Dorothy az Oroszlánt, aki először megpróbálta megtámadni őket. Ki is derül, hogy jól döntöttek, hisz e személyek is egytől egyik leghűségesebb útitársaikká szegődnek. Mindketten nagyon szeretetreméltóak, így meglágyítják még a kezdetben elutasító és mogorva Kamadzsi, illetve Óz palotájában a kapuőr szívét is. Önzetlenek, a történet folyamán egyre inkább a szeretetteik érdekeit helyezik előtérbe. Chihiro Hakuért kockáztatja akár az életét is, Dorothy pedig már-már elgondolkozik rajta, hogy a barátaival marad a Smaragdvárosban, mikor látja rajtuk, mennyire megviseli őket a távozása. Emellett pedig ott a fő motiváló ők mindkettejüknél, a családjuk iránti szeretetük. Az előbbi kislány a disznóvá változott szüleit szeretné megmenteni, az utóbbi haza akar jutni, nehogy Em néni belebetegedjen elvesztésének fájdalmába.

Chihiro a történet folyamán az elkényeztetett, lusta, mihaszna, akaratos kislányból lassan kötelességtudó felnőtté érik, aki a kezdeti nehézségek ellenére is kitartóan és kötelességtudóan végzi a számára kiszabott munkát, már nem panaszkodik vagy ellenkezik. Dorothy világszemlélete, amelyben eleinte csak a saját, illetve kiskutyája, Totó érdekeit tartja legelőbbre valónak átalakul, csupán egészséges igazságérzet marad a helyén, de már nem feltétlen egyedül önmagáért, egy rajta túlmutató, mások érdekeit szolgáló célért is ki áll, ha kell. Ezenkívül mindketten udvariasságot, tiszteletet tanulnak, rájönnek, hogy így tudnak legjobban boldogulni az ismeretlen világban.

A leleményesség is fontos szerepet tölt be a karakterük szempontjából, hiszen ha nem lennének az ebből fakadó nagy szerencséik, akkor Chihiro nem kapná meg a mindenféle hulladék miatt teljesen eltorzult folyamisten hálájából azt a varázssütit, amivel később megmenti Haku életét, s Dorothy sem öntené le véletlenül vízzel a gonosz Nyugati Boszorkányt, mikor Madárijesztő barátja eloltásán fáradozik, hogy aztán könnyűszerrel megszerezze a banya elsorvadása után annak seprűjét.

Ám bármekkora elszántság és bátorság lakozik is bennük, a két lányt egyaránt hatalmába keríti a kétségbeesés, legalább egy alkalommal. Chihiro legnagyobb félelme, hogy nem fogja felismerni a szüleit, hogy nem fog tudni kiszabadulni ebből a különös világból, amibe belecsöppent. A film végére azonban már nem csak hogy elfogadja a helyzetet, az alagút végéről való visszatekintése azt jelzi, hogy már szívébe is zárta. Dorothy leginkább Em néni egészségét tartja szem előtt, ám közben életében először meg kell küzdenie a honvággyal, a családja hiányával, meg kell tapasztalnia, milyen egyedül lenni, ahhoz, hogy kellőképp tudja értékelni életét a farmon.

Az ifjú főhősnők karakterén kívül Mijazaki Hajao Chihiro Szellemországban című műve több más elemében is megidézi az Óz, a csodák csodáját, mint például, hogy Chihiro ugyanúgy nem térhet haza az otthoni ruhája, mint Dorothy a piros cipellő nélkül, valamint a szél, amely az alagútban fúj, mikor előbbi kislány átkel a szüleivel az idegen világba, egyértelműen utalhat a forgószélre, ami utóbbit házastul repíti Pöttömföldére. De a leglényegesebb mindenképp a hasonló módon lezajló jellemfejlődés, amelyen mind Chihiro, mind Dorothy keresztülmegy kalandjai során.