A narancs mechanikája (Mechanikus narancs)

Nem vitás, a Mechanikus narancs egy megkerülhetetlen kultuszfilm. Akárhogy is igyekeznénk figyelmen kívül hagyni, mindig lesz egy együttes, aki a film ihletettsége alatt készíti el videoklipjét, mint ahogy azt a Blur tette a The Universal esetében, vagy a My Chemical Romance fotósorozatához hasonlóval rukkol elő, illetve mindig lesznek egy beöltözős rendezvényen olyan fiúk, akik talpig fehérben jelennek meg, jobb szemüket sötétre festve, s vigyorogva bizonygatják, hogy mi bizony a drúgjaik vagyunk. Épp ezért, a Mechanikus narancsot látni kell.

My Chemical Romance

A film 1971-ben készült, Anthony Burgess 1962-es, magyarul Gépnarancs címen megjelent regénye alapján. A történetet Alex DeLarge narrációján keresztül ismerhetjük meg, ritka ez a nézőpont, hiszen Alex egy igazi antihős. Nem is igyekszik leplezni valódi erőszakos természetét, csak épp próbálja azt teljesen normális viselkedésként beállítani. A film kezdő képkockáiban megismerjük őt és a szintén kiskorú barátait, amikor épp egy vén iszákost hagynak helyben egy aluljáróban. Ebből a jelenetből származik a film egyik leghíresebb képe is, amin a négy barát lépked befelé az aluljáróba, s így a hátulról jövő fény négy hosszú árnyékot vetít a földre. A fiúk sajátos lázadásként embereket vernek, nőket erőszakolnak, úgy viselkednek, mintha ők lennének a világ urai. Egyik este azonban balul sül el egy betörésük, s Alex áldozata belehal a fiú groteszk játékába. Az újdonsült gyilkost ekkor árulja el a bandája is, akik megelégelték, hogy Alex uralkodik felettük, otthagyják a tetthelyen, így a rendőrség elfogja. Két év elteltével a börtönben találkozunk vele ismét. Alex nagy buzgón falja a Bibliát, ám igazából semmit sem változott, egyszerűen csak élvezetet lel az Írás vérben tocsogó történeteiben. Ekkor azonban hatalmas fordulat következik be. A fiút kiválasztják a Ludovico-eljáráshoz, aminek segítségével a kormány meg szeretné "javítani" a közönséges bűnözőket, hiszen, ahogy a filmben is elhangzik, kell a hely a politikai foglyoknak.

A Ludovico-eljárás a Pavlov-féle képzettársításos kísérleteken alapszik. Alex gyógyszereket kap, amiktől rosszul lesz, s közben kipeckelt szemekkel arra kényszerítik, hogy erőszakos képsorokat nézzen. Az eljárás hatásosnak bizonyul, a kezelés végeztével Alex már magától a fizikai erőszaknak és a szexnek a látványától, gondolatától is rosszul lesz, elkövetésük így szóba sem kerülhet. Ugyan, ez a módszer Burgess kitalációja, érdemes megemlíteni, hogy az 1950-es évekbeli MKULTRA kutatások adták neki az ötletet, amelyeket a CIA végzett, s céljuk az emberi agy befolyásolása volt különféle szerkezetekkel és gyógyszerekkel. Alexet a kezelés megfosztja a szabad választás jogától, kiszolgáltatottá teszi. Elgondolkodtató a felvetés, hogy joga van-e bárkinek, bármilyen szinten és okból befolyásolni egy másik ember életét, gondolkodásmódját, reakcióit, megfosztva ezzel őt alapvető emberi jogaitól. Alexből az eljárás „mellékhatásaként” hatalmas kedvence, Beethoven IX. szimfóniája is rosszullétet vált ki, mivel ezt a zenét alkalmazták aláfestés gyanánt a filmeknél.

SPOILER A fiú "gyógyultan" távozik a kezelésről, ám ekkor kezdődik csak az igazi kálváriája. Családja, akikkel oly ridegen bánt, ellöki őt magától, az öreg hajléktalanok, élükön a film elején bántalmazott férfival, megverik, s segítségére siető rendőrökkel is pórul jár, mivel azok régi bandatársai. A nyílt utalást, a rendőrség erőszakosságát, kiskirálykodását illetően nem lehet félreérteni. Az ifjú bűnözők azért léptek erre a pályára, hogy immár fizetés fejében, megtorlás nélkül tölthessék ki erőszakos hajlamaikat a gyengébbeken. Az alkotás ezen pontján bizonyára minden nézőben megfogalmazódik a kérdés, mi van akkor, ha ebben a romlott világban már mindenki bűnös, függetlenül attól, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll. Az is lehetséges, hogy már nem is létezik olyan, hogy jó és rossz. A rendőrök jól ellátják Alex baját, aki az este után félájultan elvánszorog az első házig, amit talál. Pechére az pont annak az írónak az otthona, akit még a "régi szép időkben" bántalmaztak, feleségét pedig megerőszakolták. Szerencséjére, a férfi nem ismeri őt fel, ám egy óvatlan pillanatban meghallja, ahogyan Alex a fürdőkádban ülve azt a dalt dúdolja, amit anno a tett elkövetésekor. Ez az „I singin’ in the rain”, ami feltehetőleg mindenkiben, aki látta a filmet, örökre szervesen összefonódik azokkal a bizonyos erőszakos képsorokkal. Hajdani áldozata úgy áll bosszút rajta, hogy egy szobába zárva addig kínozzák őt a „kilencedikkel”, mígnem a fiú az ablakon kiugorva öngyilkosságot nem kísérel meg. A kórházban rengeteg ember veszi körül, mindenki úgy próbálja magát beállítani a sajtó kamerái előtt, mint Alex első számú patrónusa. Őt azonban ez az egész nem is igazán érdekli, ugyanis rájön, hogy kigyógyult a Ludovico-eljárás hatásaiból, a történet tehát ott zárul, ahol elkezdődött. SPOILER VÉGE

A film és a regény között találunk pár kisebb eltérést, ám a leglényegesebb különbség az, hogy a könyv-változat utolsó fejezetét Kubrick úgy, ahogy volt kihúzta, ezzel teljesen megváltoztatva a mű üzenetét. Az eredeti alkotásban ugyanis kapunk egy megnyugtató feloldást, a film ezzel ellentétben azt sugallja, hogy az erőszak örök, soha semmi sem fog megváltozni. Stanley Kubrick olyan rendező, aki még akkor is a saját művészi önkifejezését helyezi előtérbe, mikor adaptál. Ez később is megfigyelhető nála, vessük csak össze például a Ragyogást az alapjául szolgáló Stephen King bestsellerrel! Emellett a rendező-zseniről tudni érdemes, hogy színészeivel igazi zsarnokként bánik, az előbb említett film női főszereplője, Shelley Duvall például azt nyilatkozta a forgatás után, hogy a rájuk gyakorolt lelki terror miatt soha többé nem hajlandó együtt dolgozni Kubrickkal. A direktor úr nem bánt másképp a Mechanikus narancs szereplőivel sem, hogy csak a legkisebbet dolgot említsük, a filmben Alex háziállata azért egy kígyó, mivel az őt alakító Malcolm McDowell félt ettől az állattól.

Anthony Burgess amellett, hogy kiváló író, igazi nyelvművész. Az 1961-es Egy tenyér, ha csattan című művében a népbutító média reklámnyelvezetét alkalmazta, majd az 1962-es Gépnarancsban saját argót alkotott meg szereplői számára, ez a Nadsat. Ez legfőképpen az orosz szavak szlengként való beépítését jelenteti, de előfordul benne másféle nyelvtorzítás is. A film a regényhez képest sokkal kevesebbet alkalmaz ebből a speciális nyelvezetből, a könnyebb érthetőség érdekében, ám ügyel arra, hogy a mennyisége elég legyen ahhoz, hogy a hangulat ne változzon ezáltal. A Mechanikus narancs illetve a Gépnarancs legnagyobb zsenialitása abban rejlik, hogy hiába zajlik előttünk naturalisztikusan az erőszak, nem érezzük azt fajsúlyosnak, elviselhetetlennek. A regényben mindez Burgess zsenialitásának köszönhető, hiszen Alex szlenggel sűrűn teletűzdelt, nemtörődöm narrációján át ismerjük meg a történetet, amit ezáltal akaratlanul is kezdünk kicsit az ő szemszögéből látni. A filmben ezt még egy nagyon fontos elem segíteni, mégpedig a zene. Főhősünkről tudni érdemes, hogy hatalmas zenerajongó, legnagyobb kedvence a már korábban említett Beethoven. Kubrick ezt kihasználva az egész film alá komolyzenét rendelt, méghozzá nem is akármilyen koncepció alapján. A legdurvább erőszakot megjelenítő képsorok alatt vidám szimfóniák szólnak, a jelenetek szinte groteszkbe hajlanak. Ezáltal pedig eléri ugyanazt a hatást, amit a regény a szavakkal, nem úgy hat a befogadóra az ábrázolt erőszak, ahogyan azt megszoktuk. Ezen a ponton pedig máris elkezd körvonalazódni a mondanivaló: úgy zajlik körülöttünk az erőszak, hogy már fel sem kapjuk rá a fejünket?

Karóva Tejbár

Nagyon eltalált a film díszlete is. Mivel a történet a mindenkori jövőben játszódik, így a lakások kinézetében keveredik a '70-es évek tipikus stílusa a meglehetősen futurisztikus elemekkel. Emellett még érdemes kiemelni a Karóva Tejbár extravagáns és rendkívül fantáziadús berendezését is. A filmben sok a kézi kamerás, illetve az Alex szemszögéből fényképezett felvétel, aminek hatására még személyesebbnek érezzük narrátorunk történetét. Ehhez mindenképp hozzájárul Malcolm McDowell kiemelkedő alakítása is, akinek igazi jutalomjáték lehetett ez a szerep.

Ahogyan a regény, úgy a film is örök érvényű. Hiába tölti be jövőre a negyvenedik évét, ez idő alatt semmit sem veszített lehengerlő hatásából. Minden generációnak újból és újból elő kell vennie, hogy látva a Mechanikus narancs erőszak és korrupció uralta világát, megfogalmazódjon benne vágy, úgy élni, hogy ez az utópia sose váljon valóra.