A Pókasszony csókja

A Pókasszony csókja először regényként látta meg a napvilágot, 1976-ban, egy spanyol író, Manuel Puig tollából. Az elbeszélés módja nagyon különleges, ugyanis szinte alig találni benne leírást, javarészt a párbeszédek dominálnak. A szerző ezután 1983-ban elkészített egy tényleges dráma-változatot is. A darab többször is színpadra került, illetve 1985-ben film is készült belőle Héctor Babenco rendezésében, amiben Molina szerepéért William Hurt megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. Ám az út itt még mindig nem ért véget, ugyanis a Kabaré és a Chicago révén méltán híres szerzőpáros, John Kander és Fred Ebb elkészítette a történet musical feldolgozását, amit 1992-ben Kanadában és a West Enden, majd 1993-ban a Broadway-n mutattak be. Magyarországon 2001-ben került színpadra, Szegvári Menyhért rendezésében, a Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színpadán. A darab eleinte kettős szereposztással futott, ám Molina szerepe leginkább Bereczki Zoltán, Valentiné Földes Tamás, Auroráé pedig Dorogi Barbara nevével forrt össze. A továbbiakban én is az ő előadásukról szeretnék írni, ami nekem, személy szerint, az egyik legmeghatározóbb színházi élményem volt.

A történet a mai napig igencsak egyedi. Egy latin amerikai börtönben játszódik, ahol Luis Alberto Molina, a meleg kirakatrendező szexuális zaklatás és kiskorú megrontása címen tölti a büntetésül rá kiszabott hét évét. Egy nap új cellatársat kap Valentin Arregui Paz, a marxista forradalmár személyében. Molina eleinte tökéletességgel agyára megy az amúgy is előítéletes Valentinnak a folytonos fecsegésével és vibrálásával. A 27 éves fiú hatalmas mozirajongó, kisgyerek kora óta odavan kedvenc színésznőjéért Auroráért. Kívülről fújja minden filmjét, csupán egyet nem szeret, azt amiben Aurora magát a Halált, vagyis a Pókasszonyt játszotta. Fél ettől a démoni karaktertől, aki egy csókjával kioltja bárki életét. Molina lelke csordultig teli van törődéssel és szeretettel, Valentin hiába goromba vele, ő ugyanolyan lelkesen vezeti a kis "cellaháztartásukat", s a maga egyedi módszereivel, minden erejével azon van, hogy minél elviselhetőbbé tegye a rács mögötti életet. Folyton filmekről mesél, amik eközben sorra megelevenednek a színpadon. Ahogy telik az idő, a rideg forradalmár is egyre inkább megnyílik a kissé furcsa cellatársa felé. Ezt látva azonban a vezetőség nem hagyja annyiban a dolgot, innentől mindenféle módszerrel igyekeznek Molinát rábírni arra, hogy szedjen ki neveket és információkat Valentinből.

A darab díszlete meglehetősen egyszerű, ami a kisszínpados megvalósításból is ered. Ennek ellenére, a középen lévő a cella forgatásával és mozgatásával rendkívül jól kihasználják a teret a máshol játszódó eseményeknél is. Azonban a fő színtér mégiscsak a börtön és maga, a cella. Rendkívül nyomasztó, durva és sötét ez a környezet. Ezt a rideg és értékvesztett világot tölti meg színnel a szereplők gazdag jellemábrázolása. Itt szó sincs sablonkarakterekről. Ahogyan Molina és Valentin egyre inkább megismeri egymás, úgy tárul fel előttünk is összetett személyiségük mélysége. "Molina egy örök gyerek. Biztos, hogy egy viselkedészavaros, vagy egy hiperaktív valaki, aki minden mondatát fölül akarja viselkedni. Egy furcsa lény, aki semmi másra, csak szeretetre vágyik. Vagy talán inkább megértésre." - fogalmazta meg Bereczki Zoltán. Valentin először akkor kerül közelebb fiúhoz, mikor látja és felháborítja, hogy az mennyire hagyja magát megalázni. Megrendíti, nem érti a viselkedését, ahogyan azt sem, hogy vajon miért nem gyakorol rá semmilyen hatást sem a rengeteg borzalom, amit a börtönben látnak és átélnek. "Én odanézek, de nem látok. Csak így lehet itt túlélni." - mondja Molina.

A színpadon időről időre megelevenednek epizódok a két főszereplő múltjából. Megismerjük a legfontosabb kinti emberi kapcsolataikat, látva, többek között, Valentin szerelmét, Martát, egyre inkább tudatosul bennünk, hogy a durva és vad forradalmár álarca mögött egy  érzékeny és érző férfi rejlik. S, mindenekelőtt, felbukkan Molina anyja is, a Mama, aki mindenkinél fontosabb a fiú számára. A legnagyobb félelme, hogy szégyent hozott rá, már-már azzal is elkezdi magát vádolni, hogy annak született, aminek. Azonban, az anyja úgy szereti őt, ahogy van. Nagyon erős a kapocs köztük, mondhatni a Mama az oka annak, hogy Molina mielőbb ki akar kerülni a börtönből. SPOILER Sajnos, ez a börtönigazgatónak is feltűnik, s a Mamát és a betegségét alapul véve kezd el lelki nyomást gyakorolni a fiúra, hogy rábírja a kémkedésre. Molina egy ideig próbál két oldal közt lavírozni, ám egyre inkább meghasonlik önmagával. Haza kell mennie a beteg anyjához, akinek csak ő van, de hogyan árulhatná el emiatt azt, aki pedig jelenleg az egyetlen őneki?

Ahogy telik az idő, Valentin előítéletei teljesen elhalványodnak, már nem a "lökött köcsögöt" látja Molinában, hanem a társat, támaszt, barátot. Molina pedig mindeközben már egyre kevésbé tud küzdeni az ellen, hogy beleszeressen Valentinba. A férfi, mondhatni, értelmet adott az életének. Molina annyira önzetlenül és szívből szereti Valentint, ahogy még senkit, s ahogyan még Valentint se senki. Annyira gyönyörűek és tiszták az érzései, hogy nemtől és beállítottságtól függetlenül garantált a teljes azonosulás. SPOILER VÉGE "Engem Molinának nem érdekel a nemisége. Remélem, hogy aki bejön és megnézi a darabot, az picit másképpen kezd gondolkodni arról, ha valaki más! Nem csak a melegekre gondolok, hanem a másságra mint a világban elfoglalt helyünkre. Beszélgettem sokakkal, akiknek a darab hatására valahogy megváltozott a véleményük, a hozzáállásuk." - fogalmazta meg Bereczki Zoltán. SPOILER Valentin nem szerelmes Molinába. Hihetjük akár azt is, hogy akkor csak kihasználja őt saját célja érdekében, de, úgy gondolom, ott már ennél jóval többről van szó. Ekkor már tiszteli és, még ha nem is szerelemmel, de szereti Molinát. (Ez a darab legvégén mutatkozik meg legszebben.) Abban pedig nem lehet biztos, hogy a fiú hazatérve a börtönből teljesíti majd a rábízott feladatot, hiszen maga Molina is úgy érzi, nem fogja és tudja megtenni.

A börtönből kijőve azonban a fiú ráébred, hogy az élete céltalan és üres Valentin nélkül. Eddig egy általa felépített élethazugságban élt, amit megszépítettek a filmek és az álmodozás. Mostanra azonban ledőltek a légvár falai, ám született helyettük valami valós. Nem vállalkozom arra, hogy ezt a változást megfogalmazzam, hiszen szebben úgy sem tudom, mint ahogyan maga Molina megénekli ezt a darab záródalában, a Csak ha filmre vettékben:

"Én próbálgattam élni,
Mint polgár, s mint egy férfi,
Ám egyikben sem telt sok örömem!
S nem telt, csak múlt az élet,
Kihunyt a láng, s a fények,
S nem láttam szépet, csak a filmeken...
[...]
Ám amikor rád találtam én, egy élet született,
Ami már végre az enyém, s nem film, nem maszk, nem képzelt szerep."

Molina ezért dönt úgy, hogy az egyetlen olyan dolgot teszi, aminek van még értelme, s teljesíti Valentin kérését. "Ha beszélsz, te árulsz el engem." - mondja neki a darab végi vallatáskor. Tudva, hogy bátran, igazi férfiként, szerelméért és az ő eszméjéért áldozza fel magát, nem fél a már haláltól. Beteljesült mindaz, amiről valaha is álmodott, s így bátran lép a Pókasszonyhoz elé. SPOILER VÉGE

Hiába musical a mű, rengeteg a párbeszédes rész, ami nyilván abból adódik, hogy az eredeti regény is főként ezekre épül. A legtöbb zenés betét akkor halljuk, mikor elmesélve megelevenedik egy-egy film, illetve mikor a két főszereplő mesél egymásnak. Ezenkívül még gyakran színre lép maga a Pókasszony is, visszatérő zenei motívummal, Molina belső félelmeinek kivetüléseként, egyre nyíltabb előreutalással. Szintén ismétlődő motívum köthető a többi rab kórusához  is. Az ő dalaikból megtudjuk, hogy a rácsok mögött emberek vannak, emberi érzésekkel, akárhogy is jutottak idáig. Az magyar előadás hanganyaga hivatalos CD-verzióban is megjelent. A zenei világ első hallgatásra kissé disszonáns, kevés az igazán slágeres dal benne. Azonban érdemes minél többször meghallgatni, mert igazán különleges, minden alkalommal új nüanszokat lehet felfedezni benne. Fodor Ákos magyar dalszövegei pedig gyönyörűek. A legszebb dalok egyértelműen Molina nagydalai a Mami, hello!, a Lánynak szüless és a Csak ha filmre vették, valamint a hármasduettje Valentinnal és a Pókasszonnyal, a Bármit...!.

A színészi játék lehengerlő. A kisszínházi daraboknál sokkal bensőségesebb hatást lehet elérni, mint a nagyszínháziaknál. Érdekes, hogy a Broadway-n utóbbi verzióban játszották a musicalt, én úgy gondolom ehhez a darabhoz pontosan a kisszínpad intimitása szükséges. "A kisszínpad az mindig egy ember közelibb játékot enged meg, amit én sokkal jobban szeretek. A nagyszínpad jóval elszabadultabb tud lenni. Szélsőségesebb attól, hogy a méreteiben is egészen más. A kis színházban eggyel fontosabb a színész." - nyilatkozta Bereczki. A főszerepekben Bereczki Zoltán és Földes Tamás olyannyira hitelesek, hogy az előadás alatt megteremtik a tökéletes illúziót, teljesen átlényegülnek. Bereczki Zoltán Molinája leírhatatlanul szeretni való, esendő és mindenekelőtt hiteles. Ezt a darabot azoknak is ismerni kellene, akik még mindig negatív felhanggal használják a musicalszínész megnevezést. Ezekhez a szerepekhez a színészeknek minden kvalitásra szükségük van, ének és színészet terén egyaránt; nekik pedig meg van mind, s élnek is velük. Egy kis ízelítő az előadásból:

Sajnos a darabot 2006-ban játszották utoljára, s nincs rá sok esély, hogy a közeljövőben (főként ebben a szereposztásban) újra műsorra tűzzék. Azonban a lentebbi linkek között megtalálható a honlap, ahonnan letölthető az előadás felvétele. A minősége, sajnos, nagyon rossz, ám még így is ajánlani tudom, hogy aki nem látta annak idején színházban, nézze meg! Ez a musical egy rendkívül mély és komoly mondanivalóval bíró mestermű, amit egyszerűen látni kell.

Források, linkek:
Bereczki Zoltán és Földes Tamás a darabról (© idézetek, fotók)
színházi felvétel letöltése (regisztrációhoz kötött)
dalszövegek